Pavor nocturnus

Ott ült a beteg az orvos előtt, gyűrött, foszöld ingben, trottyos gatyában és borostásan. Szemei vérben úsztak, ömlött róla az izzadság, szünet nélkül nyalogatta az ajkait, a fejét pedig furcsán, megdöntve tartotta, mintha éppen most kapott volna egy hatalmas pofont. Az orvos pedig jóságos atyaként, az aranykeretes szemüvegével duruzsolva beszélt hozzá, mégis határozottan. Forgatta a kezében a Rorschach-teszt papírjait, ezt mondva a betegnek, egyesével az orra elé tartva a pacákat.

– Mondja el, mit lát! – és odadugta az első papírt.
– Soros. – mondta a beteg, az orvos pedig hümmögött, majd elővette a második papírt, és a betegnek mutatta azt is.
– Soros. – mondta a szenvedő megint, és jött a harmadik, a negyedik, majd mind a többi egészen tízig, és a beteg mindre csak azt felelte, mint az elsőre is, hogy Soros, hogy ő azt látja csakis. Az orvos hümmögött, sokat sejtetően tologatta a szemüvegét, de nem adta fel.
– Most mondok magának fogalmakat, tárgyakat, egyből vágja rá, ami eszébe jut róluk. – magyarázott jóságosan a pápaszemes.
– Alma.
– Soros. – mondta a beteg rendíthetetlenül.
– Körte.
– Soros.
– Szerelem.
– Soros.
– Barátság.
– Soros. – itt már fölsóhajtott az orvos, de nem adta fel.
– Repülő.
– Soros.
– Dobókocka.
– Soros.
– Ellenség.
– Soros. – visított fel a beteg, mert míg eddig szenvtelenül és monotonon bökte ki mindenre, hogy Soros, most izgatottan fészkalódott, nyüszögött is, és csak még jobban verte a víz.

Az orvosnak ennyi ebből elég volt, nyugtatgatta, csitítgatta a beteget, vizet adott neki, és megkérte, feküdjön le az ágyra, lazuljon el, csukja be a szemét és csak mondja, ami épp az eszébe jut. Tán kezdje a gyerekkorával. A beteg pedig előbb szaggatottan, majd egyre határozottabban mondta csukott szemmel, az orvos pedig bekapcsolta a magnót, és figyelt.

– Focizunk a haverokkal, mindig focizunk, összevissza pattog a labda, süt a nap, bőgnek a tehenek, nem tudom lekezelni a labdát, a többiek kiröhögnek, anyám szól az ajtóból, kisfiam, menj el boltba, te vagy a soros, viszem a tejet, kilötyög, apám veszi a szíját, suhogtatja, a térdére fektet, sírok, miért, azt mondja, te vagy a soros, üt, fáj. Karácsony van hó hull, nem tudunk focizni, díszítjük a fát, nem ég az égő, nézegetem, mért nem, apám azt mondja, mert soros, megint veszi a szíját, hogy én vagyok a soros, a testvérem a sarokban röhög. Kisvasutat szerettem volna, de hintalovat kaptam, sírok, zokogok, kisvasút, kisvasút, vasút. Visz a vonat, katona vagyok, a tizedes áll fölöttem, sikálom a budit, a tizedes röhög, csak csillogjon, mert holnap is maga lesz a soros, inkább köpök, hogy ne legyek én a soros. Egyetem, iszunk, mindig iszunk, vége van, jogász lettem, mit csináljak, mondják, hogy van valami Soros, ösztöndíjat ad, fizetést, jön a csekk mindig, rajta, hogy Soros. Beszélek, emberek előtt beszélek, sok ember előtt, mondom, hogy Soros, kék plakátok vannak mindenütt, rajtuk, hogy Soros, rádióban beszélek, mondom, hogy Soros. Jönnek az emberek, mind Soros, sorban jön a sok Soros, jajj.

A beteg ekkor felsírt, hüppögött, folyt a taknya, és csak annyit bírt már mondani: Soros, Soros. Az orvos csitítgatta a hánykolódót, ráfújt, mint a bömbölő csecsemőre, amitől az elhaló hangon még egyszer elsóhajtotta, Soros, és szuszogva elaludt.

Olyan is volt, mint egy dagadt csecsemő, folydogált a nyál a szája sarkából, szuszogott, emelkedett és süllyedt a hatalmas gyomra, és az orvos azon tűnődgetett, hogy mit is csináljon ő ezzel, mert ilyet nem látott még hosszú praxisában. A monománia, a kényszeresség, a beszűkült tudat és a narcisztikus paranoia ilyen sajátos elegyét, és azon tűnődött, hogy ilyenre gyógymód egyelőre nincs. Ekkor ütött be a baj.

Olyan volt, mint a pavor nocturnus, az éjszakai felriadás a gyerekeknél. A beteg felült, nyitva volt a szeme, de látszott, hogy nincs ott, és olyan éles és magas hangon, hogy egy pohár is eltörött, elnyújtottan visította, hogy Soros. Levegőt sem látszott venni, csak egy csíkban jött ki a szájából a Soros.

Az orvos tehetetlen volt, az éktelen hangzavarra betódultak az ápolók, és ők is csak tátott szájjal figyeltek, mert ilyet ők sem láttak még. Várták, mi legyen, közben a beteg pedig visított: Soros.

– Vigyék – rendelkezett az orvos – jeges fürdő, fél köbcenti seduxen, aztán gumiszoba és kényszerzubbony. Az ápolók pedig engedelmesen összecsomagolták a visítót, majd hónuk alá vágták.

És most viszik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Pavor nocturnus
  1. Jane Doe szerint:

    Aha…, csak a vége és a szereposztás más kissé: hónuk alá vágták, és viszik…az országot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!