Hitvita és sátántangó

Buzgón ácsoljuk a kereszténydemokráciát, akárha Lenin apánk a kommunizmust. Legalább annyi empátiával, hasonló szellemi munícióval és olyan erkölcsiséggel is, sőt, a végcél is azonos: a nagybüdös nihil masnival a copfjában. Új ez a katyvasz, ez a kereszténydemokrácia még az atyáinak is, így halovány fingjuk sincsen róla, ez mit is jelentene. Kapták a fogalmat ilyen eldobhatós pelenkaként a kedves vezetőtől, rázzák, mint a rumbatököt, s ettől olykor belecsusszannak a skizofrénia rejtelmes mélységeibe. De mit is várhatna az ember, csak rá kell nézni Semjén elvtársra, és megcsömöllünk, mint Pelikán gátőr kölkei a töpörtyűtől.

És most, hogy tudjuk már, hol is élünk, nézzünk valami vidám témát. S lám, imhol egy zarándokvonat, amitől most állva pisál kereszténydemokráciánk színe-java, de leginkább a miniszteriális zenebohócok. Megy majd ez a vonat, zakatol Csíksomlyóra. És zakatolnak majd rajta az emberek, rántott húst rágcsálnak zöldpaprikával, gyulai kolbászt paradicsommal, Borsodival öblítik le, és mosolyognak mind az emberek majd, hogy céljukhoz érvén lássák és hallják a szentatyát, aki ott misézik majd a katlanban, színpadon, mint valami rocksztár. Madonna vagy Marilyn Manson, és ájuldoznak a zöldpaprikások, hogy föl kell mosdatni őket. Majd.

Viszont baj van, antagóniák feszülnek, de kurva sok. Álmok és valóság, zarándokok és igazhitűek, miniszteriális zenebohócok meg fogatlan panelprolik közt. Hogy szívünk szerint megfognánk Orbán elvtárs redves fülét, odarángatnánk a valóság elibe, és ráförmednénk, nézd csak, barom, mit is csináltál. Merthogy, amint az egyik fidesztajaparaszt közzé tette az örömhírt, hogy Ferenc fog misézni ott a Csíksomlyóban, a nyájból azok, akiknél már hatott a lobotómia, okádni kezdtek, hogy a pápa sorosista libsimajom, sátánfattya ördögfióka, sőt, egyenesen maga a patás Belzebub, mert hallgattak Bayerre, és az ő lelkületével nézik a kajla világot. Így hasonlik meg a jómunkásember az ő lelkében.

Hitvita van itt, hogy a szentatya akkor mi a rosseb, ellenforradalmár vagy Isten helytartója, részeges bölcsész vagy áldott életű biztonsági őr, és erről egyáltalán nincs konszenzus Neriában. És a kereszténydemokrácia hullámveréseiben nem áll a hívek elé egy Semjén utat mutatni, meg sem szólal magunk közt szólván, mert legfőbb gondja a szarvasok légi utaztatása és nem pedig a lélek üdve, sőt, csokik sunyiban fölzabálása inkább asztali áldás nélkül. Agytörzsi késztetésű organizmus ő, és még szerencse is magunk közt szólván. Mert képzeljük magunk elé kis kalpagban, akárha Dévai Bíró Mátyás, amint a dogmatika rejtelmeiről elmélkedik, és azonmód megy el az ember kedve az élettől is, nemhogy a haláltól. Minthogy nehéz dolgok ezek.

Mert például ilyesmi tényállási fennforgások után mi a helyzet ezzel a dicsőített zarándokvonattal, és annak paprikát rágcsáló utasaival. Hogy akkor mi is van, hová zötyögnek ők a végtelenben összefutó síneken. Hogy ürdüngöt iramodnak rajongani, vagy az Istent. Hogy akkor most őket ezek a lobotómiások mint sátánimádókat leráncigálják a zarándoki vonatról és máglyára vetik is őket megmenteni a tékozló lelküket, vagy mi van itt? Szar ügy, mosolygok én a hitetlen vagy más hitű könnyedségével mégis aggodalmasan. Mert látom, mit tett ez az élet és ez az Orbán, hogy a kóválygó lelkek keresik az Atyát, a Fiút és a Szentlélek titkait, aztán mit találnak a csomagban meg a pakkban? Orbánt csakis. És akkor így összezavarodik a világ, és akkor azt mutatja csak, hogy megérett a pusztulásra, de nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum