Kásler és a kisdedek

Kásler miniszterelvtárs valami ismeretlen okból óvodába ment. Kampány sincs – bár mikor nincs -, pöttyös labdát sem vitt, sem plüssnyunyót. Tán maga sem tudja, hogyan került oda, mert az egyik képen, amit az MTI kiadott a jeles eseményről, mintha az egyik táncikáló kislány fenekét stírölné. Ez a galádabb forgatókönyv. Ha és azonban nem friss húsról ábrándozik, akkor viszont a semmibe réved, vagy a végtelenbe, Isten arcát keresi a gyermek hátsójában, aki ott ring neki.

Ez eléggé gyomorforgató, bicskanyitogató és hányásízű nekem, hogy táncolni kell a bácsi örömére és tiszteletére, persze még mindig jobb, mint jeges aszfaltra térdelni, mint Csepregen. Viszont van annak valami visszataszító bája, amikor a hatalom gyermekeket bámul, simogatja a fejüket, virágot kap tőlük és az ölébe ülteti őket. Ezek ilyen fokmérők az illiberalizmusban és keresztény-demokráciában, hogy hol tartanak az elátkozott úton éppen, melyik kilométerkövénél a gyalázatnak.

Ha én szülő lennék egyébként, akkor letépném az óvónéni fejét, hogy a saját kölke farkával veregesse azt a kurva csalánt, bár lehet, nem volt választása, és nem kiálthatott pedofilt. A tánc azonban azt is mutathatja, hogy helyeselte ezt az egészet, mint a tavaszon is a kollégája, akit a kedves vezető lepett meg látogatásával. Neki egyébként – mármint egyetlenünknek – gyorskölcsönt kellett fölvennie, hogy kifizethesse az ezért kapott büntetést, és ma is nyögi a részleteket.

Patyi András azonban, aki térden csúszva kért bocsánatot Orbántól, mert törvényesen járt el vele szemben, azóta fölfelé bukott más érdemek miatt. Innen nézvést egyértelmű, kiknek és mért jó egy-egy ilyen pörformansz, a gyerekek meg le vannak szarva, ők a bokréta a hatalom kalapján csupán. Rájuk mutogatva a legkülönfélébb aljasságokat lehet elkövetni, lopni, ölni és rabolni, valamint a jövőre hivatkozva elcseszni a gyerekkorukat is, és tán épp ezen ábrándozott a miniszterelvtárs. Vagy pediglen nem.

Mert még mindig nem tudjuk, mi a redves kutyatökéért ment oda Kásler miniszterelvtárs. Ugyanis, miután táncoltak neki, ő pedig üveges szemekkel ábrándozott, sajtótájékoztatót is tartott, amelyen tudatta a kicsikkel a tutit, miszerint „az óvoda a magyar oktatási rendszer egyik legjobban kifejlődött, legfontosabb eleme”. Ennek sincs túl sok értelme, csak annyi, hogy a gyerekek ne tudjanak aludni ebéd után, valamint, hogy kiderüljön, ez sem tud magyarul.

Ellenben ezen a ponton elkövette ő is a törvénysértést. Ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy nem szabad köznevelési intézményekben semmiféle politikai rendezvényt tartani, amikor ott vannak a gyerekek. Az óvoda, mint nevelési intézmény állapotjáról való sajtótájékoztatós ábrándozás az én olvasatomban politika, ekképp ebben a formájában büntetendő. De ismerve a NER és az általa hozott törvények egészen egyedi viszonyát, ez eszembe sem jutott. Csak egy elsuhanó foszlány volt, kósza ábránd csupán.

Helyébe pedig ez nyomakodott: Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17) – Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Helyben vagyunk. Más fordításban kisdedekről beszél a könyv, így itt nem más történt, mint Káslerhoz engedték a kisdedeket, hogy ő elvarázsolja őket. Mert körülnézett az óvodában, mint “kifejlődött elemben”, hogy hol lehetne monyákolva rontani rajta, és ezen a ponton találta meg. Az orvosok kezet mosnak és tízparancsolatot hajkurásznak, a gyerekek táncikálnak babos szoknyácskában, ahelyett, hogy a homokozóban hemperegnének. Így lesz kerek a NER-világ.

Én már sokféle és nagyon változatos átkot szórtam a csürhére, hogy ki is fogyok belőlük. Be is mutattam mindenféle aljasságukat, de ezen a ponton, amikor kiskölkeket arra kényszerítenek, hogy lökött bácsik előtt illegessék magukat, J. A-t veszem elő, hogy illően sirathassuk magunkat és elcseszett hazánkat: “…És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó…”

Valahogyan ilyen állapotba kerültem máma, és még esik is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Kásler és a kisdedek
  1. Yeti szerint:

    Rendtelen ember lehettem gyerekfejjel.
    Nem lehetetlen,ezeknek nem lesz gyerekemnek gyereke.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!