A szíriusziak és a lelet

32019. június 5-én egy furcsa formájú repülő tárgy lépett be a Pannon Sivatag légterébe, és lassan leereszkedett, ügyesen manőverezve a fúvókákkal és mindenféle antigravitációs kütyükkel. Se űrhajónak, se repülő csészealjnak nem látszott, inkább olyan luftballon formája volt szarvakkal, amitől úgy nézett ki, mint az ördög feje, már, ahogyan azt a Földön elképzelték az itteni organizmusok, még mielőtt majdnem lakhatatlanná tették az egészet.

Hatalmas volt ez az égből pottyant lufi, óriási, mint egy stadion harmincezer évvel ezelőtt, amikor még Magyarország volt ezen a helyen. A földi Nagy Történésztanács még Kr. u. 3019-ben, a kataklizma előtt, amikor amúgy a hajdani Európa fénykorát élte, az ezer évvel azelőtti magyar korszakot az új barbárság és a magyar alkony jelzőkkel illette, aminek Paks 2 fölrobbanása vetett véget, kipusztítva a magyarok írmagját is hagyományos élőhelyükről, panelekből főként, aztán roskadozó tanyákból, kastélyokból és egy darab várból fehér falakkal.

Diaszpórák még maradtak szerte a világban, de tagjaik nem nagyon keseregtek a kataklizma miatt. Rokonságuk arrafelé már nem volt, emlékeik sem az őshazáról, így, amikorra a Föld flórája és faunája szinte teljesen eltűnt, olyan 6700. körül, egyetlen igazi magyar sem volt a kipusztuló emberiség között, de ha lett volna, tök mindegy lett volna az is. Az élet a tengerekbe húzódott vissza, ázalékállatkák és moszatok uralták a vizeket, meg néhány delfin, akik vegetáriánusok lettek, foszforeszkáltak és egyfolytában hangosan röhögtek.

Mert a bolygó kezdte kiheverni az emberi faj dúlását, olyan állapotban volt most, mint a Perm végi kihaláskor. Újra kellett kezdeni rajta mindent, mert Isten rájött, hogy teljesen elcseszte, viszont most nagy kegyesen hagyta, hadd kezdődjön el megint minden a kályhától. Aztán majd kiderül, hogy a delfinek ügyesebbek lesznek-e, amikor ők uralják az egész golyót. Idő, mint a tenger, annyi volt, hiszen az már kiderült, hogy van még újabb négymilliárd év a végleges sötétség előtt, amikor majd a Nap fölzabálja a környezetét.

Ilyen állapotban volt a Föld, meg a szent, magyar haza, itt tartottunk a képeskönyvben éppen, amikor a bazi nagy lufi megérkezett, és egyáltalán nem véletlenül. A messzi Szíriusztól jöttek az utazók, mert csak most találtak errefelé vezető féreglyukat. Mert lehettek akármilyen fejlettek, azt a közel kilenc fényévet másképp ők sem tudták legyőzni, csakis így. Viszont a földi 2014-es évtől kezdtek rádiójeleket fogni innen, amely hosszú éveken át annyi volt csak: soros, soros, mindig csak soros.

Úgy vélték, értelmes lények küldik ezeket, mert bár örökéletűek voltak egy génhiba miatt, naivak mégis, mint valami kisóvodás Kásler szemei előtt. Így kerültek ide, és most a hajójuk szuszogva földet ért, valami ormány kúszott ki belőle és úgy is szimatolt elefántformán, majd megfelelőnek ítélve a légkört, kinyílt az ajtó is. Ott álltak hát a látogatók, kicsik, zöldek, furcsák, viszont magyarul beszéltek. Sőt, vasi tájszólásban, ha nem figyeltek oda, de ez ritkán fordult elő, mert fegyelmezett népek voltak ezek nagyon.

Bármennyire furcsa is volt, mert, bár eltelt harmincezer év, az antennájuk még mindig fogta a jelet, hogy soros, így felkutatták az adót, kijelölték a helyét a homok alatt, s mivel kíváncsi népek voltak, húztak annak origójából egy öt kilométeres sugarú kört, hogy föltárjanak. Mai emberi szemmel csoda volt, ami történt, az előbbi, levegőt vizslató ormány kinyúlt ismét a lufiból, valami fényféle kúszott elő belőle, vibrálva és csillámolva körbement, pásztázott a csóvájával, és alatta mind a nagy körben feltárult a lelet.

Ahogyan harmincezer évvel azelőtt egy szemvillanás alatt állt meg az idő és szűnt meg minden, úgy őrizte meg a száraz homok, a házakat és múmiákat, egy teljes panoptikum tárult a szíriusziak szeme elé, egy elátkozott és elveszett világ. Ámultak a kicsi zöldek nagyon, és beléjük kúszott a hely szelleme, aurája mintegy, s ettől az egyik bánatosan megszólalt, pedig nem is akarta, és azt sem tudta, mit beszél: dudva. Ezt mondta. Muhar – tette hozzá a másik, és csak néztek, mi van itt, mi történik.

Gémeskút. – Szólalt meg a harmadik, és aztán sorra mondták önkéntelenül és csodálkozva a szavakat, hogy malomalja, fokos, ugar, és legvégül, azt, hogy magyar. Mert ott terült el a szemük előtt a térkövek rengetege, ami csak úgy csillogott a napfényben, stadionok soha le nem bomló műanyag székei, elképesztő szobrok garmadája, és végül a jel forrása, egy trottyos gatyás múmia, akinek a fejéből sugárzódott ez a soros. Szép, nagy feje volt, viszont gerince az nem, a hatalmas zakója üres volt nyak alatt, különös.

Csodálkoztak is a szíriusziak, mert a sugárzó egyed körött mind ott hevertek a múmiák, mind az összes gerinc nélkül, viszont lábaik, karjaik és koponyájuk volt, és öltönyös mind, kivétel nélkül. Ilyet még nem láttak a látogatók a végtelen univerzumban sehol, már kezdték azt hinni, hogy ezek a sorost sugárzók különlegesek, amikor a kör peremén egy padon ott feküdt egy rongyokban, ámde gerinccel mégis, aztán ugyanúgy érdekesen és, érthetetlenül. Mert hupli volt a gerincében neki.

Úgy feküdt a padon, hogy az annak közepén lévő korlátszerű valamihez alkalmazkodott, hozzá idomult a teste, és a gerincében ilyen “U” alakú rész volt, hogy ne zavarja őt a padon fekvésben, hogy kényelmes vagy elviselhető legyen neki, biztosan azért. Körülnéztek a kicsi zöldek, és látták, hogy tömve van hupli-gerincű egyedekkel mind a nagy, hatalmas kör, és úgy vélekedtek, ez két külön faj, az evolúció más-más szintjén, talán közös őssel.

Hogy ki így, ki pedig úgy viselte az életet, hogy aztán elpusztuljon mind, értelmetlenné téve az egész színjátékot. Vizsgálódni szerették volna a valahai organizmusokat a kicsi zöldek, ezért fölnyalábolták azt a hullát, amelyik sorosozott, meg egy padon fekvő huplisat. Az előbbinek egy fél zacskó szotyola esett ki a zsebéből, a másiknak egy elsárgult fénykép, rajta valami valahai nő. Az egyik kis zöld káromkodott, a másik pedig fütyörészett, és a delfinek is röhögtek, amikor a nagy lufi belefurakodott a féreglyukba. És alkonyodott is, ezt el ne feledjük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!