Hetedik napja van

Nem kis lélekfurdalással itta ki a pohár szekszárdit Tihamér, az egér, hogy akaratlanul is Kovácsné vesztét okozta, aki, mint emlékezhetünk, Tihamér szirénhangját követve lépett ki az ablakon, és csapódott az udvar porába combnyaktörést szenvedve. Már vitte is a mentő, és az orvos, aki megoperálja majd őt, éppen miatyánkot mondott, cseszett kezet mosni magunk közt szólván, így, ahogyan azt a teremtő vagy épp Hermész elrendelte, már csűrdöngölőt jártak a baktériumok, hogy ihajj, szüret, lehet megint szepszisezni kicsit. Kovácsnénak tehát annyi, még két napja van a forgatókönyv szerint.

Múlt, jelen és jövő így sűrűsödött össze Tihamér egyujjas kesztyűjében. És ezt a terhet, hogy kéretlen s váratlan gyilkossá vált, nehezen viselte, holott ő csak diskurált volna kicsit Kovácsnéval életről, irodalomról, zenéről és a szalagos fánk receptjéről talán, aztán ez lett belőle. Eszébe jutott még, hogy meg is látogathatná virággal a kézben és a hajtókájában, nem voltak azonban jó tapasztalatai az emberekről úgy általában. Itt, a házban is a múlt héten volt rágcsálóirtás, mahomet, munkaruhás emberek raktak mindenhová lassú mérgeket, amin Tihamér csak mosolygott, viszont nem értette, miért nem lehet békében élni egymás mellett.

Ő például egész jól elvolt még Kelemennel, a macskával is a 3/b lakásból. Igaz, fogatlan volt már és vedlett is a szőre, hullott, potyogott, meg hályogos volt az egyik szeme, de épp ez az elesettség indította meg Tihamért. Megosztotta vele olykor a kincseit, olajos halat, kolbászvéget, ilyeneket, kánikulai időben együtt szoktak hűsölni a körtefa alatt, aminek akkor árnyat adó lombja volt, és kis körtecsökevények hordozták magukban a mézédes gyümölcs ígéretét, de az ősz eljövetelét is egyben. Tihamér elbeszélgetett volna Kelemennel ilyen ráismerésekkor az idő természetéről, térről és relativitásról, de Kelemen hülye volt az ilyesmihez magunk közt szólván.

Viszont a körtefa most csupasz volt, ami arra jogosította fel a csízt, hogy a haverjait odacipelje csikágózni, köszönteni, és naponta egyre többet. Hiába sült el rosszul az utolsó vendégség Tihamérnál a két gerlével, ez egyáltalán nem zavarta a csízt. Úgy hitte, amit egyszer megírtak, hogy ő karácsonyra hivatkozva csinálhatja a fesztivált a fán szinte vég nélkül, annak úgy is kell lenni, eltérni attól nem lehet. Semmi képzelőereje, önálló gondolata nem volt ennek a csíznek, most, a hetedik napon már ott bandázott ő, hét hattyú, hat tyúkanyó, öt szélkakaska, négy nyafka macska, három veréb-zenész, meg a két gerle, és így, együtt mentek Tihamér agyára.

A szomszédjai, a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár és a rövidlátó hangya egy szót sem szóltak, ezek is úgy voltak vele, ha meg van írva, akkor meg van írva. Őket is csak megírták, s ha a fán handabandázó galerit megkérdőjelezik, akkor a saját életük illékonyságára is fény derül, így ragaszkodtak a nyomorukhoz. És ez nem volt elég, még fenn is hordták az orrukat, mint valami felsőbbrendű kaszt, amelyik a konvenciónak és a kiegyezésnek köszönheti a létét, csak azt nem tudták, ha a történetükben bármi kicserélődik, elpárolognak, megszűnnek létezni. Tették, ami írva volt, a hangya kötögetett, meg ilyen hülyeségek, amit az óvodásoknak mesélnek gonosz óvónők, dadusok és édesanyák.

Egy nagy káprázat volt az egész világ, imbolygó hologram, árnykép a falon. A csíz bandája olyan hangos volt a csupasz körtefán, hogy Tihamér nem bírta már, megtolta őket a hifijéből egy kis Rolling Stones-szal, maximumra tekerve a basszust, hogy csak úgy lüktetett a kesztyű oldala, azt remélve, hogy elhallgatnak, meg a rövidlátó hangyát is megeszi a penész tőle, de nem. Sőt, papírtrombitát fújt a vén csápos, nyakában szerpentinnel, és Tihamér ekkor döbbent rá, hogy a hetedik nap egyben az év utolsója, magyarul szilveszter, amikor az eddig szeretet mímelő népek vidámságot hazudnak, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Ilyen hazugságspirálokkal hitetik el magukkal, hogy élnek, éspedig boldogan, mint mindenki, a szerencsétlenek. Tihamér kikapcsolta a zenét, ezek ott kint ordítottak tovább, neki viszont eszébe jutott Kovácsné a szepszisével, meg, hogy már csak két napja van, és úgy döntött, mégis csak meglátogatja, hogy ne egyedül érje a halál. Előszedte a rollerjét, hogy azzal indul el, aztán csak bejut valahogyan a kórterembe, és sötét is lett, petárdák durrogtak, tele volt az utca menekülő kutyákkal, így föl sem tűnt Tihamér senkinek. Gurult, haladt, fölrohant a kórház lépcsőjén, és akkor ért a haldoklóhoz, amikor Áder beszélni kezdett a tévében. Megsimogatta Kovácsné haját, és a fülébe súgta: imádkozzunk! És imádkoztak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum