Nincs több kérdés

Medgyesi Miklós, a Hír Tv – akkor még – munkatársa kérdezni mert valamit Halász János fideszistentől, aki mostanában Gruevszkiben utazik. Másnap már be is hívatták a munkaügyre, amit manapság és korunkban hr-nek neveznek, és közös megegyezéssel kirúgták. Ez a közös megegyezés azért jó, mert emiatt tartani kell a pofáját, így nem tudjuk – de igen -, csak sejtjük, hogy azért repült, mert kérdezni mert.

Kérdezni minálunk csak igen megfontoltan lehet, ez a NER-ben külön tudomány, amit Obersovszkyval oktatnak, amit az a szerencsétlen művelt Schmitt Pál ‘álamelnök úrral, mint emlékezhetünk. (Ejj, de régen volt már az is, aztán még mindig itt vannak.) Hogy világos legyen, mit nem tudott ez a Medgyesi, hogy milyen leckét nem tanult meg, idézzük fel a műfaj megteremtését 2012-ből:

“Elnök úr, azt világossá tette, hogy megvédi a hivatalát a politikai támadásoktól és nem hajlandó engedni a politikai nyomásnak. Hogy önben még él a sportoló, most azt is bizonyítja, de azért önt emberként, mégpedig népszerű, és meglehetősen sokak által szeretett emberként a becsületében is megbántották. Nem perel? Vagy ezt önnek mint elnöknek kötelessége elviselni?”

Ez delikát dolog, így kell felszopni az alanyt, nem ám mindenféle kiegészítendő kérdést föltenni egyszerű eldöntendő helyett, amire lehet válaszolni, hogy igen. Vagy nem. El kell mondani a riporternek, hogy az alany hogyan véli, amit a sajtómunkásnak leírtak a pártközpontban, úgy véli. Minden más fölösleges időtöltés, az érdeklődés pedig bűn. Nincsenek ahhoz szokva az elvtársak.

A sajtóhoz való viszony alapesetei a NER-ben: mellébeszélés (Boldog karácsonyt, ugye), szóba nem állás, kitiltás, hazudozás, illetve az Obersovszky-féle. Minden más esetben összedől a világ. De bármennyire is fura, mégsem erről akarok mesélni máma, mert ez már a könyökömön folyik ki – lukas is lett tőle a pulcsim a hajlatban -, hanem afelől ábrándozok ebből kiindulva, hogy milyen homokos, füves, vizes sík is az, ahol élünk, ahová jutottunk.

A per című Kafka regény így kezdődik: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Aztán egészen elképesztő módon folytatódik, mint az ismeretes, egy lidércnyomás az egész a kiszolgáltatott tehetetlenség érzésével, míg végül a főhős meghal, kivégzik. Soha nem tudja meg, mi volt a bűne, és azt sem, lett-e volna számára kiút.

Nagyon okos irodalomtudósok úgy fejtették meg ezt a kafkai parabolát: Josef K. bűne az volt, hogy nem kérdezett, meg sem kísérelte kideríteni, mivel vádolják, s hogyan védekezhetne ellene. Most nagyon egyszerű volna leütni a magas labdát, hogy na, ugye, én megmondtam, kérdezni kell, viszont ki kell ábrándítsam a nyájasokat, Kafka nem a kérdés-kérdezés vs nem kérdezés problematikája miatt jutott az eszembe, hanem a világa miatt.

Az írásaiét kár elmesélni. Ezek gyakran szürreálisak, rémálomszerű miliőben az értelmetlenséget, tájékozási zavart és tehetetlenséget idézik, meg a kiszolgáltatottságét. Ez nem volt véletlen, ha felidézzük, hogy Kafka a K&K cseh tartományának fővárosában, a cseh többségű Prágában született, mint német – ráadásul jidissel kevert német – anyanyelvű zsidó író. Aki művésznek tartotta magát, és mégis hivatalnokként kellett élnie.

Ha hozzá vesszük a kort, a XX. század elejét, a masszív, változatlannak tűnő világ szétszakadását, amelybe berontott a repülés, a relativitáselmélet, és más egyéb, nagyon felkavaró dolgok, amitől elkezdett nagykorú lenni az ember, viszont nem volt fölkészülve rá. Máris előttünk áll az elidegenedés, kafkailag: die Entremfdung, és, amit Ady úgy ragadott meg, hogy “Minden egész eltörött”.

Viszont most nem irodalomtörténet óra van, hanem kiábrándító, sötét és nyálkás kedd reggel. Ez pedig azt mutatja nekünk, hogy a mi világunk csöppet sem másabb, mint a Kafkáé, ugyanolyan álomszerű. Mert Orbán Viktor volt olyan jó hozzánk, hogy megteremtett nekünk egy párhuzamos valóságot, az övét, amely teljesen abszurd és embertelen, szürreális, kilátástalan, aztán mégis valóságos, hiszen benne élünk.

Hogy visszatérjünk Josef K.-hoz, itt is akárkit letartóztathatnak egy reggel, noha semmi rosszat nem tett. Sőt, hovatovább azon sem csodálkozna az ember, ha Gregor Samsa módján egyszer arra ébredne, hogy szörnyű féreggé változott. Minden lehet egy olyan világban, ahol már kérdezni sem lehet, ez az abszurd tökéletes állapota, amit véletlenül épp Magyarországnak neveznek. Van még kérdés? Szerintem már nem nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!