Samboteli vackor

Amikor kiderült, hogy időközi választást kell tartani a városban, mindenki meghülyült. Illetve ez túlkapás a mesében, elvivő hév inkább, mert mindenki hülye volt úgyis, csak fokozták a tempót a delikvensek. A képviselők, a polgártársak, a pártok és a macskák is, ők nem tudni, miért, de beálltak a sorba. A szemek még pátoszosabbak lettek, szervilizmus folydogált a levegőégből és nyájassággal álcázott gonoszság, ahogyan az már szokásban van a választások idején.

Sambotel volt a város neve. Azért cserélték le a jól bevált Steinamangert, mert a próféta azt mondta a horvátokról egy láblabda siker kapcsán, hogy ők is mi vagyunk. Egyből előkerült az új név tehát, de ez voltaképp lényegtelen is ilyen élet-halál küzdelemben, amikor egy lepukkant lakótelep új Gauleiteréről kell dönteni a polgártársaknak és b. nejeiknek. Harminchat fokos lázban égett a környék, a Párt és a Városháza meg negyvenkettősben, és ilyen hőfokon, mint tudjuk, a fehérjék kicsapódnak.

Illetve beszélek sületlenséget, már régen kicsapódtak, minek következtében az agyműködés behatárolódik, olykor le is áll. Átveszi a helyét a köd, amelynek mélyiről mozgalmi dalok, ütemes taps és hajrá magyarok kiáltozás hallatszik, mert a polgármester jól viselkedett, és hozott neki a Jézuska egy stadiont. Ezen kívül a polgármestert csak az újraélesztés érdekelte, az egész nyüves várost újraélesztette már, sőt, a polgártársak spontán élesztgették egymást a sarkokon, ami mókát most a gyülekezési törvény gátolt kicsit.

Titokban gyömöszölték hát életre egymást a kocsmák jótékony homályában, és így örültek az életnek Sambotelben. Suttogva tárgyalták meg, mit, hogyan adott át a polgármester. Általában csapokat és ivókutakat óvodákban ének és harmonikaszóval, nyolc képviselő, két alpolgármester társaságában, és ilyenkor a gyerekek feledtek műanyag dömpert, homokozót, mindent, és táncolva örültek az új csapnak. A felemelő képekkel pedig tele volt a baráti sajtó, a helyi tévé egyfolytában ezt ismételte reggel, délben meg este.

A lepukkant lakótelep polgárai pedig – régebben panelprolik – megvilágosodtak, legalábbis a baráti sajtó szerint, és valahogyan mindent a még meg sem választott, ámde kormánypárti képviselőtől – illetve jelölttől – kértek, neki könyörögtek. Parkolókat, akartak, kutyafaszát és biztonsági térfigyelő kamerákat. Ezeket pedig, hogy, hogysem, a város meg is vásárolta, és aszonta, ha a kormánypárti győz, legott, határozattal föl is szerelik azokat. Így működött ez a Sambotel, feledve a lerohadt utakat és a romos híd miatti közlekedési káoszt.

Különös módon súlyozták a dolgokat ebben a Sambotelben. Egyes utcákat egyenesen térkövekkel raktak ki, mintha a város közepe volna, félkészen át is adták, majd elrohantak újraéleszteni. Más utcák azonban – ahol olyan alattvalók laktak, akik sorosista képviselőt választottak maguknak -, bájosan belefulladtak a mocsárba. Így nevelgette a lakosokat Sambotel kitartóan, törögette a gerincüket, vagy osztott mannát épp, ahogyan a központi kézikönyv azt előírta. Így, választás előtt az osztogatás volt soron, a beetetés, mint a pontyokat a tavakban megakasztás előtt.

A finisben – mivelhogy holnap választás – ingujjra vetkőzött a polgármester, a képviselőjelölt, és a város gukkeros hőse, és a lepukkant lakótelep szélén elültettek egy japán díszkörte fát, mert a lakók ilyet kértek jódógukban. Más már nem jutott az eszükbe, így mindenki átszellemült arccal mosolygott, szemeikkel kémlelték a szebb jövőt, a madarak csiripeltek és vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentek ők. Ezzel megint tele lett az összes újság, tévé és rádió, ahogyan énekeltek, táncoltak megminden.

Az csak reggelre derült ki, és természetesen senki és semmi nem számolt be róla, hogy sorosista, hazaáruló civilek, részeges bölcsészek, hajléktalanok, lipsik és buzik meg néhány lázadó nyugdíjas meghekkelték a pörformanszt, s amikor a hangszóróból, amelyből a fát és mi urunkat dicsérve a “Boldogasszony anyánk…” kezdetű slágernek kellett volna fölcsendülnie, Süsü brumogott elő, hogy “Jaj de finom a vadkörte, más néven a vackor…”. Az óvodások visítottak, viszont a rend helyi őrei, akárha Hair, szarrá lőtték a hangszórót. – És erről senki nem tudósított, csak egy videó terjed a hálón.

Holnap választ a lakótelep ugyanis. Namaste.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
2 hozzászólás “Samboteli vackor
  1. Jane Doe szerint:

    Valamint Kyrie eleison. Mert különben kő kövön, fű füvön, fa favon nem marad.

  2. Yeti szerint:

    A bennem lévő isteni köszönti a benned lévő istenit.
    Az istenit

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!