Makácsné Mengyi Mágia képviselő asszonynak bögyében volt a színház, amelynek dolgaiba a bizottságán keresztül beleszólhatott, és bele is akart szólni minduntalan. Mert egy kisvárosi képviselő az a kis szemétdombján olyan, illetve olyannak hiszi magát, mint pártjának első, egyetlen és örökös vezetője, az ország teljhatalmú ura, aki szerte a birodalomban dönt élet és halál fölött, mert övé a hatalom meg a dicsőség most és halálunk órájában, ámen.
Ámde, hogy ez a Makácsné ez csupán megfelelni óhajtott volna a központi kívánalmaknak, és jól megfontolásból játszotta az apró kiskirályt, a helyi hatalmast, mint kinyújtott csáp, mert élni akart ő is, vagy generikusan volt pállott szagú párttitkár, nem lehetett tudni. A kettő elegye lehetett, ilyen klón, aki a szocreálban fölnőve hozta magával a reflexeket és a rendíthetetlen tudást, amely mindent magában foglalt Istentől a spájzig bezárólag, és tartalmazta közbevetőleg a színházművészetről való kikezdhetetlen ismereteket is, a butaság rendíthetetlen bátorságával leginkább.
Viszont nem is a színházzal magával akadt baja Makácsné Mágiának, hanem annak igazgatójával, aki nem az ő kutyájának kölke volt, viszont országos alak, s mint ilyen, szálka lehetett a pártközpont frekventált elvtársainak szemében. Iderakták még az eemúútnyócba, és valahogyan még mindig itt volt, a Kossuth, meg mindenféle díjával mérgezte a kisváros kultúrálissan bevált homogén taknyát mindenféle renitens előadásokkal, amelyek díjakat nyertek ugyan, ámde Mágia asszony nem értette mégse azokat, mert mit lehessen tenni, ugye.
Az jó volt, ihletett perc, amikor ennek a mindenféle díjas igazgatónak lejárt a mandátuma, és meg lehetett hirdetni a helyét, hogy méltóbb, jártasabb és nyálasabb katonát ültessenek oda. Ámde szar került a propellerbe, és valami fenomenális országos botrány miatt sem az igazgató, következésképp az irányváltás sem jött össze ebben a színházban. Így, abban a szent pillanatban Makácsné Mengyi Mágia kijelentette, hogy ő szakmailag ellenőrizni fogja ezentúl ezt az egész kócerájt. És a mindenféle díjas azt mondta, elvárják a próbákra, de soha nem látták ott.
Az önkormányzatiságnak az is az előnye, hogy a pártközpontnak nem kell személyesen felügyelni a végeken történő dolgokat. Mindenhol vannak ilyen Makácsnék ugyanis, mint csápok, akik vértől csöpögő szájjal, ámde negédesen mosolyogva felügyelik az óhajtott rendet és irányt. Következésképp nem csak módjuk van rá, de kötelességük is olyan dolgok fölött dönteni, amiről fingjuk sincs, aztán mégis primadonnák lehetnek. Ez a Mágia asszony is permanensen kekeckedett a mindenféle díjassal, mert nem csak képzelte, hogy a főnöke neki, hanem tényleg az is volt törvény szerint.
Viszont vizsgálandó, milyen késztetésekkel és készségekkel működött, mint a színház helytartója, és a megnyilvánulásaiból szánalmas kép bontakozik ki. Arról nem tehet, hogy a mindenféle díjas színházában rosszul érezte magát, mert nem olyanhoz volt szokva. Még ifjúkorában kialakult benne egy kép a színházról, amelyben dalolnak, a termelés gondjait beszélik meg, dráma, ha van, az csak szerelmi természetű lehet. De többnyire a színházat a móka és a kacagás üli meg, nagyot nevetnek a jóváhagyott kikacsintásokon, és van bambi is a büfében. A darabokat pedig a pártbizottság láttamozza, hogy megfeleljenek az iránynak.
Az ilyen színház hasznos, mert nem kell gondolkozni felőle és rajta, így betölti hivatását, és gondoskodik dolgozó népünk kikapcsolódásáról, amit a brigádnaplóban lehet rögzíteni beragasztott jegyekkel. Ez, a Fejes Endre definíciójával „esztergályos főnemes elvtársak” ideje, s most, hogy az idő háromszázhatvan fokot fordult, itt kéne tartanunk színházilag újra, kiegészítve a kokárdával, turullal és feszülettel. Ehhöz képest Mágia asszony nem ezt kapja ebben a színházban, hanem azt veszi észre, ha nagy ritkán ellátogat oda, akkor fölzaklatva tér haza az urához. Gondolkodnia kell a látottakon, és ettől ő rosszul érzi magát.
Ez okozza, hogy először könnyű darabokat követel, táncos komikust, meg ilyeneket, most meg, hogy a nemzeti vonal és a nevelés vált elsődlegessé a birodalomban, magyar klasszikusokat, azzal a megszorítással, hogy ilyet megnevezni nem tud, ezért az a baja, hogy sok az előadás. Mágia asszonynak az a fixa ideája, hogy a színház ebben a formájában az ördög tanyája, és az a szent meggyőződése, hogy ott rendet rak. Amíg a mindenféle díjas igazgat, ez csak módjával fog menni, de Makácsné bízik az időben és a választók bambaságában, hogy őt mindig újra bejuttatják a szemétdombra, és még akkor is képviselőként rontja a levegőt, amikor a mindenféle díjast már rég eltakarították.
És így is lesz, mert a választó, ha magyar, már csak ilyen. Tehát egyszer rend lesz abban a kurva színházban, ha Makácsné addig él is. Addig fog.
Vélemény, hozzászólás?