Végre ég a Reichstag

Mint egy falat madárlátta kenyér, vagy ha nem, hát kisnyúl, úgy kellett a NER-nek egy tisztességes, migráncsos erőszakoló. Évek óta epedve vártak rá, mert igazmagyar barom az volt dögivel, erőszakoló is, gyilkoló is, megminden, de azok csak az élet természetes hozadékai, mint a vak komondor például, szóra sem érdemesek tehát. Ellenben egy ilyen afgán az arra van, hogy igazolja az Orbán Viktor Mihály redves életét, az összes szögesdrótot és a világ minden Sorosát, aki most Sargentini, máma épp.

A munkánkat nem vették el, a kultúránkat sem, de legalább megerőszakolják az asszonyainkat, ámbár ez sem egészen biztos. A rendőrségi jelentésben ugyanis nem erőszak, hanem kényszerítés szerepel, ami azt is takarhatja, nem kapod meg a kiegyezett tarifát, ha nem vagy elég ügyes. De nem erről van szó most, hanem, hogy milyen alávaló egy banda ez, noha ezt tudtuk, mégis izgalmas percről percre új bizonyságot találni rá. Bár odáig tolták már a biciklit, hogy a szánalmas jelző inkább illik ide, azt hiszem, ez a jó. Nem a sajnálkozósan szánalmas, hanem a megvetősen, kiköpősen.

Tegnap például ez a Bakondi tutult, mint egy fába szorult féreg, hogy a kormány nevében vessen be mindent a rendőrség – röpcsit, helikoptert, tengeralattjárót és rakétát – ennek az afgánnak a kézre kerítésére. Mindennek azért van szánalmas ábrázatja, mert kormányok nem szoktak nemi erőszakkal foglalkozni, hacsak nem pitiáner szemét, fasiszta barmok, mint ez a miénk. Nagyon kéne nekik a kezükbe ez az afgán, és nem kiherélnék és kiutasítanák, mint azt Boldog István (Fidesz-KDNP) térden állva kérte, hanem egyenesen fölhizlalnák, s körbehordoznák az országban ketrecben mutogatva, hogy erről mesélt miniszterügynök úr, na, ugye. És hát, természetesen.

Ez az afgán nagyon rosszul fog járni, akár a röszkei Ahmed H., akiből meg terroristát faragtak. Kicsi is volt, savanyú is de az övék. Nem a tett számít itt már, hanem az ideológia, mint azt „A tanú” című filmből oly jól is ismerhetjük, de azért elevenítsük fel miheztartás végett:

„….Pelikán József: Mennyit kapok?
Pelikán lánya: Hát az attól függ, mert lehet, hogy csak pénzbírság, de lehet, hogy a legsúlyosabb, hát szóval halál. Tetszik tudni az a kérdés, hogy apukával példát akarnak-e statuálni.
Pelikán József: Micsoda? Halál?
Pelikán lánya: A statuálás a lényeg, mert aszerint kapja apuka a büntetést…”

Ellenségre szükség van, s ha nem csak képzeletbeli, mint eddig, annak nagyon bírnak örülni a NER-szolgák. Van der Lubbe is, amikor fölgyújtotta a Reichstagot, Hitler bácsi felsóhajtott, na végre. Ráfogta, hogy kommunista, és ezen fölbuzdulva már lehetett irtani a kommunistákat, szociáldemokratákat, mindent, hogy csak úgy röpködött a forgács és teltek a lágerek, mert nincs új a nap alatt. Itt, minálunk, ha meglesz ez az afgán, rá lehet mutatni, hogy a felmatricázott civil szervezetek hozták be, bujtották fel és adtak neki viagrát, hogy jobban teljesítsen erőszakolás közben.

És kétségünk ne legyen, a sor végén ott állunk majd mi, magunk, te meg én, valamint az Ottó, a Tóthottó. Ez a világ, amely körülölel minket, szánalmassága mellett félelmetes is egyben, mert túl van már minden jón és rosszon, és bár nem úgy tűnik, mégis a létéért küzd. A legkisebb ellenállás, kritika, a lefestett pad, a felépített buszmegálló és a kórház falán vonatozó Orbán a velejéig hatol – ezért irtja -, mert rést üt a rendszer monolitásán, amit elviselni nem lehet. Az abszurditásnak olyan szintjére jutott ugyanis, amelyben minden egyes apró normalitás devianciának tűnik, amely kétségbe vonja a NER létjogosultságát.

Így válik ellenséggé mindenki, aki nincs velük. Vagy a szürkék hegedőse leszel, vagy kicsinálunk. Vagy-vagy, de nem kierkegaardi értelemben, hanem faustilag.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum