Ott ücsörgött hát Béla a kocsma udvarán barátságosan lapogatva a plüssmedve hátát, olyan titkokat tudva meg tőle, mint még soha senki, és örök barátságot kötve persze, amitől viszont a rigók, a macska és a patkányok is fölhúzták az orrukat. Bár ez a madaraknak nehézkes volt, de megoldották mégis, látszódjon, nehezen veszik, hogy a cimborájuk odahagyta őket egy mahomet szőrmókért, hogy azt ölelgeti, sutyorog vele, megminden. Mert sem a rigók, sem a macska, de a patkányok sem tudták, ezek a csatornalakók is csak sejtették, mert okosak voltak nagyon, hogy Bélát foglyul ejtette az idő, nem ereszti, és dobálja ide meg oda, akárha száraz falevelet az orkán, s valljuk meg, olyan is volt. Eres, meg sárga és piros, valamint eléggé aszott is, mert nem volt már mai gyerek egyáltalán, ahogyan azt már tudhatjuk.
Ilyen anzikszot rajzolt az élet ide, az udvarra, és az Isten, aki most perszehogy elődugta a mocskos pofáját, de nem a templom tornyából, á, egyáltalán, hanem egy cafatos felhő mögül, és felsóhajtott, hogy de szép, aztán elindult az íróasztalához, hogy hozza a gépet megörökíteni ezt a csodát, hogy máshol is alkothasson ilyet, mert nem volt képzelőereje neki egy csöpp sem, magunk közt szólván. Úgy vélte ezért, hogy majd Nyújorkban is, vagy Csikágóban, a füstölgő utcákon egy nagy néger kezébe is rak egy még nagyobb medvét, részegen persze, s ettől ez a nagydarab néger majd dicséri őtet, így hitte. Ebből is látszott, hogy ez az Isten nemhogy tehetségtelen, hanem még hülye is, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a bádogbános azt képzelte, mert ő nem találkozott vele soha, a Béla viszont többször is, sőt, pertu, meg cimboraság.
Ezért mondhatta neki most is meghitt barátsággal, hogy na, húzzál már a francba, és az Isten még csak meg sem sértődött, mert hány ilyet, sőt, sokkal durvábbat kapott a világ összes nyelvén minden percében a végtelen életének. És ebből sem jött rá, hogy őt voltaképp nem szeretik, nem is félik, de ez sem érdekelte, mert mondom, egy kicsit debil volt. Amikor Béla elhajtotta őt illetlenül, el is oldalgott, amit onnan lehetett tudni, hogy a háromszögletű szeme a felhők közül eltűnt, és egy kószát dörrent az ég, de csak egy kicsit, tényleg csak egy csöppet. Béla azt hitte tehát, és ezt közölte is a medvével, hogy teljes a szabadság, ám, ha nem lett volna részeg, tudta volna, rájött volna, hogy az Istent ugyan elzavarhatja, de az idő fölött nem rendelkezhetik, és ez a mókamester azt tesz vele, amit csak akar, és amikor csak óhajtja.
Most azt vágyta éppen, hogy Béla gyerek legyen újra, és ez ellen nem lehetett mit tenni senkinek sem, csak az ihletet kereste hozzá ez a kegyetlen idő, a könyörtelen gyilkos és teremtő erő. És meg is találta, ahogyan a kocsmába lépett egy olajos hajú traktorista, jobbján a kísérő seregével, az utóddal, három éves kölkével, akit máris dresszírozott az életre és a folytatásra. Mert ez a gyerek a foltos gatyájában, a lenszőke és pókhálószerű hajával, a beesett szemeivel és kajla füleivel egy műanyag dömperen toszogatta be magát az ivóba olyan surranásokat kiadva, olyan műanyag morgásokat és sikolyokat, hogy Béla szíve beleremegett a medve karjai között, egy tölcséren keresztül pedig lefolyt, mint a szappanos víz, a mélységes múltba, és ott állt kantáros rövidnadrágban máris az anyja udvarában az égig érő kaktusz alatt négy évesen és vágyaktól gyötörve.
Dömpert óhajtott a kölök Béla, arra epekedett szíve minden fellelhető akarásával és összes szerelmével. Látta magát, ahogy a kaktusz alatt tekeri azt a dömpert, homokot szállít a platóján, elkerül a lugasok alatt, eljut a meggyfa tövibe, és az apja lába elé borítja azt a nyüves homokot és teker új fordulóra. Béla haja lobogott a képzeletében a dömper kormányánál ülve, füstölgött a szájában a Románc, akárha a hátranyalt fejű apja, de azért a kormány mellett minden eshetőségre ott volt az Inota szelet, sőt, a Korfu is csatos bambival elegyest. Így múltak el az évszakok a kölök Béla mellett pörögve, de ő csak haladt a dömperrel, akárha a szerelmes Hugh Grant a hülye filmjében, röpködtek a levelek a szélben és szitált az eső. Ilyen nyálas film lett a Bélából, amikor megszólalt az anyja hangja, hogy vacsora, és az álomban álló kölök Béla fölocsúdott, fölnézett az égig érő kaktuszra, és úgy érezte sírni volna jó, aztán persze bömbölt is, mert mit tehetett volna mást.
Hüppögött és visított a dömperért, de soha nem kapta meg, csak egy fölfújható zsiráfot, amelynek a foltjai is azt vigyorogták rá, dömper, dömper. És az idő ott hagyta benne a hiányt, amit észre se vett, és ezért nem tudta azt sem, miért olyan kedves neki, amikor a pelenkás, ámde büszke népség körülötte nagy arccal surrog a műanyag motorokkal, autókkal és pláne dömperekkel, és úgy lökik és tekerik magukat a világban, mint majd később a béjemvéjükkel, olyan arccal és üres szívvel szenvtelenül, mert soha nem is akartak homokot borítani az apjuk lába elé, csak l’art pour l’art dömpereztek, jobb híján, mintegy. Ebből is kitetszik, hogy az élet egyáltalán nem igazságos, sőt, baromira szemét. Ilyen ráismerésekkel tért vissza a világ kebelébe Béla azzal a balesettel, hogy az anyjának indított hiszti most a jelenben a medvének szólt, neki kesergett vénségére, hogy a traktorista kölke megvetően mérte végig, majd pöckösen elgurult a templom felé, hogy ő se találkozhasson soha Istennel, mert az csak a kiválasztottaknak dukál, mint amilyen Béla is. Csak ezt senki se tudja.
Vélemény, hozzászólás?