Azt mondd meg nékem…

Tiszta szerencse, hogy nincsen még október elseje, éspedig több okból is. Elsősorban, mert az Isten szent ege alatt, illetőleg a zivatarok elől híd alá vagy aluljáróba húzódva nem fagy meg azonnal az ember, lévén, nagy a hőség baromira. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy a zsandárok nem viszik el csípőből például a csecsemőt és a terhes nőt, aki így múlatja az életét tegnap óta, mivelhogy az utcára rakták, csupáncsak azért, mert annyija volt és annyit is ért.

Hatfős családot lakoltattak ki kedden a bűnös Budapest kilencedik kerületében, mert nem tudták fizetni a lakás devizás hitelét, s mivelhogy a családok éve van, akárha rosseb, továbbá Pártunk megmentette őket is. Ám ez itt nem Horvátország, ilyen tartozásokra nem mondja azt az állam, hogy vége, nem ér, és nincs ezüstérmes futballcsapatunk sem, bögyös köztársasági elnökünk meg pláne nem. Mondjuk, nem emiatt került utcára a család, viszont, hogy totyakos miniszterelnökünk van, azért viszont igen.

Ellenben a dolog nem olyan egyszerű, hogy egyből győztest lehessen hirdetni. Így meg is oszlottak a vélemények a közösségi oldalon azon tűnődve, ki a hülye, valamint a bűnös, akinek a záloga a kezükben volt, s mint népi játék, hogy mit is érdemel az. Volt, aki úgy vélekedett, így van rendjén, ez így helyes, ez volt a nemzeti vonulat, mások kitették az árverési felvásárló képét, névvel, és kilövési engedéllyel, lincselési felhívással mintegy, ettől azonban a családnak egyáltalán nem lett jobb, de a felvásárlónak sem rosszabb.

A dolog viszont természeténél fogva kegyetlen, hiszen azt mondták az utcára tetteknek, hogy összeszedhetik a személyes holmijukat, és mehetnek a jelek szerint nem létező Isten hírével, a bútoraikat meg harminc napon belül kell elhordani. Viszont azt senki nem tudja, hová. Mert ugyan Pártunk arra hivatkozva hozott hajléktalan-vegzáló törvényt, hogy mindahány elhelyezését meg tudja oldani, a jelek szerint ez mégsincs így, sőt, még inkább, ha a hatalom szakmányban gyártja őket, mint ebből a történetből is kitetszik.

Hogy mi lesz most velük és számos sorsosaikkal, azt senki sem tudja. Még maga a milliárdokat a családok zsebében hagyó Rétvári et., a jó hírek zenebohóca sem. Sőt, Novák államtitkár asszonyelvtárs, aki meg momentán a családok jótevő úrangyala, ő sem, mert ez nem a munkaköre neki. Ő azzal foglalatoskodik, hogy idvezült mosollyal gondoskodjék az óvodai keresztényi nevelésről, és szaporodásra buzdítsa a honleányokat.

Az már kívül esik az érdeklődési körén, hogy a szaporulatot karhatalom rakja az utcára. Egyáltalán, ilyesmiről nincs is tudomása, hiszen a statisztikákat is maguknak tetszetősen manipulálják, és a magyaridőknek sincs ahhoz sem érkezése, sem kapacitása, hogy ilyen – egyébként napi gyakoriságú – kilakoltatásokról tudósítson. Így hát, aki annyira szerencsés – vagy szerencsétlen, ez hozzáállás kérdése -, hogy a világot narancsszűrőn keresztül észleli csupán, elégedetten böföghet. Ilyenekből lesznek a kétmillió fideszesek.

Nekik nem gondjuk az, hogy akkor most mi lesz a csecsemővel és a megszületendő kisdeddel, az anyjával és az apjával, akik magukra maradtak a vérzivatarban. Októberig még az utca kövén, aztán nevelőotthonokban és fogdákban, hogy ne zavarják a kényes madámok finnyás orrát az egyre erősödő szagukkal, és nincs nekik menedék. A farkasoknál az öregek haladnak a sor elején, hogy le ne maradjanak, a kafferbivalyok körbefogják és szarvaikkal védelmezik a körön belül álló kicsiket és betegeket.

Az állatokban több emberség van – ha úgy tetszik -, és nagyobb a túlélési ösztön, mint az elkorcsosult emberben. Aki ma még nincsen az utcán, nem tudja, hogy ugyanolyan egyedül van, és ugyanolyan védtelen, mint a tegnapi hat. Ez ellen a közösség lehet a védelmező erő, ilyen azonban nincsen az atomjaira hullott társadalomban. Az utcán döglünk meg úgy, hogy átlépnek rajtunk, ha a kórház mosdójában száll el belőlünk a lélek, napokig fekszünk ott, mert az intézmény azzal foglalkozik, hogy a falán vonatozó Orbánt lemeszelje.

Teljes a züllés és nincs kegyelem. Miközben genderezünk és csahos kutyákra pazaroljuk a maradék erőnket, a szemünk előtt zajlanak a tragédiák olyan mennyiségben, hogy alig is üti át már az ingerküszöböt. Minden kilakoltatott, kirúgott, megalázott és megszomorított megkapja a warholi tizenöt percét, és megy a levesbe aztán nyomtalanul. Tudjuk, hogy a király tette ezt, de csak addig jutunk, hogy Cseh Tamással tesszük föl, azt mondd meg nékem, hol lesz majd…- A többit pedig úgyis tudjuk. Vége van, emberek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,
2 hozzászólás “Azt mondd meg nékem…
  1. Yeti szerint:

    Valójában el sem kezdődött, így aztán vége sem lehet.
    Hinni azért igen jólesett.
    Annak viszont vége lett, ezen már nem változtat bennem semmi történés.
    Számolhatom, hányan nem írják meg a pitypangot.
    De akárhányszor mínusz 1 nem fogynak el, bőséges utánpótlásúak.

  2. Istvan Erdos szerint:

    Kiegészítés: én a Helló Halál című szösszenetettel az üzennék vissza ’ezeknek’. 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!