Szakálla volt gender

– Gyerekek, figyeljetek, csend legyen! – így kezdte az óvónéni, de teljesen kilátástalanul, a rövidnadrágos, kantáros, kicsike kis szoknyás aprónép oda sem bagózott, amitől az óvónéni feje ütemesen reszketni kezdett. Gyakran megesett ez vele mostanában, amióta a nyakára jártak mindenféle nevelési felügyelők. Ez is, aki a sarokban ült, még meg sem szólalt, de már a frászt hozta rá. Ismerte még BKV ellenőr korából, de, amióta belépett a KDNP-be, bár a stílusa nem változott, mégis ájtatos képe lett neki, és egyből mindenhez értett. Most is azt nézegette, az idei almot hogyan idomítja ez a szerencsétlen óvónő, aki élő sem volt már, meg holt sem, amikor újra próbálkozott.

– Gyerekek, gyerekek! – ilyen elaléló hangja volt, ami mellé tapsolt, és csak még röhejesebb lett, hogy semmire sem megy.

– Hagyja csak, kedveském. – mondta kígyó szemekkel ez a funkci, és elbődült.

– Kuss legyen már! – úgy pattogott az ordítás a falak között, mint valami gumilabda, mégis fémesen, és egyszerre olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogyan az óvónéni koponyájában belül vízesésként zuhognak a könnyek, de még tartotta magát azért.

– Látja, kedveském, így megy ez. – mondta a volt jegyellenőr, miközben a gyerekek szája lefelé görbült, a dadus meg a nagy hasával bedugta a fejét az ajtón, mi történt, s ahogy meglátta az idegent, sűrűn keresztet vetve ki is farolt, pedig nem volt templomjáró egyáltalán.

Az óvónéni nem volt sem élő, sem holt, a feje jól láthatóan remegett, nyelte a könnyeit, de eldöntötte, hogy kibírja, akkor is kibírja, ha nyolc ellenőr ül is itt a nyakán. Elmosolyodott hát, és valószínűtlenül nyugodt hangon folytatta.

– Egy kedves mondókát tanulunk ma, gyerekek. – ezt mondta, és a kantárosok meg szoknyások valami ismeretlen erőnek engedelmeskedve figyeltek is rá. Az óvónéni ettől elmosolyodott, és rákezdte.

– Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender…- de nem tudta folytatni, mert az ellenőr a sarokban olyat bődült, mint egy fogfájós oroszlán, amitől egy kép leesett a falról.

– Gender? Gender? – ezt ordította artikulálatlanul szinte, hogy látszott a gyomra alja is – Hát buzikat nevel maga? Köcsögöket? Isten barma. – így folytatta bájosan, a gyerekek pedig pityeregni kezdtek, nem nagyon, csak egy kicsit.

Az óvónéni összeszedte az összes maradék erejét meg a cafatokban lógó méltóságát, hogy meg tudjon szólalni, mégis csak suttogás jött ki a száján, mint valami vattapamacsok.

– Nem gender, kender. – Ezt kockáztatta meg, de bár ne tette volna, mert még nagyobb bajt kavart, a hajdani ellenőr és mostani erkölcsi mindenesnek ez csak olaj volt a tűzre, és semmi nem szabhatott gátat a végtelen ostobaságnak, amikor ha lehet, még nagyobb hangerővel tett rendet a rendetlenségben, hogy megrepedt az egyik ablak.

– Most meg a drog? – így vonyított már üveghangon – Mindig csak a drog, a szipu, mi volt a maga anyja? – ezt kérdezte váratlanul és érthetetlenül, néhány gyerek már hangosan sírt. De nem várta meg a választ, hanem erős tömjén és fokhagymaszagot árasztva folytatta nagyon zajosan.

– Csak a drog, meg a szipu, meg a szex. Nézze már meg ezeket a kölkeket, kilóg mindnek a térde, hol a szürke mackóalsó, a matyó blúzocska, a betyárkalap? Soha nem lesz ezekből rendes magyar ember. – ilyeneket üvöltözött, az óvónéni feje pattogott, lötyögött benne a könny, és mégis tartotta magát, hogy meg ne fojtsa.

A dadus azonban rutinos volt és nagy mókamester. Megjelent az ajtóban egy tál süteménnyel, s mint valami öregasszonykórus a délelőtti misén, kiengedte a hangját, és énekelt.

– Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk…- és csoda történt, a felügyelő befogta a száját végre, a szemei pedig fönnakadtak, miközben ostya potyogott a szájából.

Az ilyen ördögűzős feelingtől viszont a gyerekek vadultak meg, elkezdtek ordítani, túrták az orrukat, és ütötték egymást, egyszóval teljes lett a káosz. Az óvónéni ezen a ponton roppant össze, s ahogyan ő zokogott, az ellenőr pedig kifordult szemmel közelített a szent orgazmushoz, egyre nagyobb lett a sikítás, a dadus meg csak fújta, egyre csak fújta.

Ekkor kerekedett a forgószél, ami fölkapta az óvodát, kitépte az alapjait az anyaföldből, az udvarral, a homokozóval, az egész várossal és elátkozott országgal együtt vitte a messze ismeretlenbe, és egy nagy, sötét luk maradt csak az egésznek a helyén, amiből még mindig hallatszott a dadus éneke.

Az óvónéni ekkor ébredt föl csatakosan és mégis boldogan, hogy csak álom volt az egész. Pistike rázogatta szelíden közölve, hogy bepisilt, de ebben a pillanatban beszólt a dadus, hogy vendég érkezett a KLIK-től, és az óvónéni halkan fölsikoltott. Belépett az öltönyös, akit ismert már valahonnan. Buszokon látta régebben karszalaggal, és akkor tényleg elkezdett reszketni a feje is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum