– Gyerekek, figyeljetek, csend legyen! – így kezdte az óvónéni, de teljesen kilátástalanul, a rövidnadrágos, kantáros, kicsike kis szoknyás aprónép oda sem bagózott, amitől az óvónéni feje ütemesen reszketni kezdett. Gyakran megesett ez vele mostanában, amióta a nyakára jártak mindenféle nevelési felügyelők. Ez is, aki a sarokban ült, még meg sem szólalt, de már a frászt hozta rá. Ismerte még BKV ellenőr korából, de, amióta belépett a KDNP-be, bár a stílusa nem változott, mégis ájtatos képe lett neki, és egyből mindenhez értett. Most is azt nézegette, az idei almot hogyan idomítja ez a szerencsétlen óvónő, aki élő sem volt már, meg holt sem, amikor újra próbálkozott.
– Gyerekek, gyerekek! – ilyen elaléló hangja volt, ami mellé tapsolt, és csak még röhejesebb lett, hogy semmire sem megy.
– Hagyja csak, kedveském. – mondta kígyó szemekkel ez a funkci, és elbődült.
– Kuss legyen már! – úgy pattogott az ordítás a falak között, mint valami gumilabda, mégis fémesen, és egyszerre olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogyan az óvónéni koponyájában belül vízesésként zuhognak a könnyek, de még tartotta magát azért.
– Látja, kedveském, így megy ez. – mondta a volt jegyellenőr, miközben a gyerekek szája lefelé görbült, a dadus meg a nagy hasával bedugta a fejét az ajtón, mi történt, s ahogy meglátta az idegent, sűrűn keresztet vetve ki is farolt, pedig nem volt templomjáró egyáltalán.
Az óvónéni nem volt sem élő, sem holt, a feje jól láthatóan remegett, nyelte a könnyeit, de eldöntötte, hogy kibírja, akkor is kibírja, ha nyolc ellenőr ül is itt a nyakán. Elmosolyodott hát, és valószínűtlenül nyugodt hangon folytatta.
– Egy kedves mondókát tanulunk ma, gyerekek. – ezt mondta, és a kantárosok meg szoknyások valami ismeretlen erőnek engedelmeskedve figyeltek is rá. Az óvónéni ettől elmosolyodott, és rákezdte.
– Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender…- de nem tudta folytatni, mert az ellenőr a sarokban olyat bődült, mint egy fogfájós oroszlán, amitől egy kép leesett a falról.
– Gender? Gender? – ezt ordította artikulálatlanul szinte, hogy látszott a gyomra alja is – Hát buzikat nevel maga? Köcsögöket? Isten barma. – így folytatta bájosan, a gyerekek pedig pityeregni kezdtek, nem nagyon, csak egy kicsit.
Az óvónéni összeszedte az összes maradék erejét meg a cafatokban lógó méltóságát, hogy meg tudjon szólalni, mégis csak suttogás jött ki a száján, mint valami vattapamacsok.
– Nem gender, kender. – Ezt kockáztatta meg, de bár ne tette volna, mert még nagyobb bajt kavart, a hajdani ellenőr és mostani erkölcsi mindenesnek ez csak olaj volt a tűzre, és semmi nem szabhatott gátat a végtelen ostobaságnak, amikor ha lehet, még nagyobb hangerővel tett rendet a rendetlenségben, hogy megrepedt az egyik ablak.
– Most meg a drog? – így vonyított már üveghangon – Mindig csak a drog, a szipu, mi volt a maga anyja? – ezt kérdezte váratlanul és érthetetlenül, néhány gyerek már hangosan sírt. De nem várta meg a választ, hanem erős tömjén és fokhagymaszagot árasztva folytatta nagyon zajosan.
– Csak a drog, meg a szipu, meg a szex. Nézze már meg ezeket a kölkeket, kilóg mindnek a térde, hol a szürke mackóalsó, a matyó blúzocska, a betyárkalap? Soha nem lesz ezekből rendes magyar ember. – ilyeneket üvöltözött, az óvónéni feje pattogott, lötyögött benne a könny, és mégis tartotta magát, hogy meg ne fojtsa.
A dadus azonban rutinos volt és nagy mókamester. Megjelent az ajtóban egy tál süteménnyel, s mint valami öregasszonykórus a délelőtti misén, kiengedte a hangját, és énekelt.
– Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk…- és csoda történt, a felügyelő befogta a száját végre, a szemei pedig fönnakadtak, miközben ostya potyogott a szájából.
Az ilyen ördögűzős feelingtől viszont a gyerekek vadultak meg, elkezdtek ordítani, túrták az orrukat, és ütötték egymást, egyszóval teljes lett a káosz. Az óvónéni ezen a ponton roppant össze, s ahogyan ő zokogott, az ellenőr pedig kifordult szemmel közelített a szent orgazmushoz, egyre nagyobb lett a sikítás, a dadus meg csak fújta, egyre csak fújta.
Ekkor kerekedett a forgószél, ami fölkapta az óvodát, kitépte az alapjait az anyaföldből, az udvarral, a homokozóval, az egész várossal és elátkozott országgal együtt vitte a messze ismeretlenbe, és egy nagy, sötét luk maradt csak az egésznek a helyén, amiből még mindig hallatszott a dadus éneke.
Az óvónéni ekkor ébredt föl csatakosan és mégis boldogan, hogy csak álom volt az egész. Pistike rázogatta szelíden közölve, hogy bepisilt, de ebben a pillanatban beszólt a dadus, hogy vendég érkezett a KLIK-től, és az óvónéni halkan fölsikoltott. Belépett az öltönyös, akit ismert már valahonnan. Buszokon látta régebben karszalaggal, és akkor tényleg elkezdett reszketni a feje is.
Vélemény, hozzászólás?