És hasad tovább

Úgy jártak a horvátok, mintha magyarok lettek volna. Lukat fúrtak egy hegybe, hogy alagút legyen belőle, abból meg út, és, hogy ez az egész a végén vezessen valahová is, aztán csak a szakadékba viszi a járatlan és jámbor utast, a semmibe úgymond. Így maradt szégyenben Omis városa, így röhög rajta mindenki, mert, mielőtt elkészült volna a nagy mű, igen, és út meg híd formájában toldás is került volna a luk végibe, elfogyott a pénz.

Nem értik a horvátok, hogy is van ez, pedig csak annyi történt, hogy miniszterügynökünk az egyik elborulásában a mi kutyánk kölkének nevezte a horvátokat, hogy futballilag beszéljen ökörségeket, de ennyi is elég volt, hogy a dalmát vidéket megülje a rontás, és csak nézhetnek a lukuk végiből most kifelé a párás egekre. Pedig akkor még Tusványoson ki sem jelentette, hogy ott is rendet tenne, viszont, mint ebből is kitetszik, már megkezdte.

Ezzel a lendülettel a medvék országában sunyin megrajzolt a képzeletében egy ezer kilométer sugarú kört, mint ahová uralmát kiterjesztené. Abban a pillanatban ezen a vidéken lekonyultak a csillagok, égi jelként a Hold is elbújt kis időre, csak sötét kör volt a helyén, amitől felugattak a kutyák, elsírták magukat a kisdedek, ellenben Mészáros Lőrinc csatakos álma ideje alatt is keresett száz milliót, mert mért ne keresett volna.

Most már tehetetlen ez ellen, a láncreakció elindult, és mindent fölzabál. A horvátok is abban reménykednek, hogy elér a mágia egészen hozzájuk, hogy ott is minden a gázszerelőé legyen. Hallották ugyanis, hogy a környezetében nem érvényesek a newtoni törvények, ő csak annyit mond, legyen, és lesz is minden egyszerre, mint az univerzumot megrengető sportszermárka is világ szégyenére és a magyarok kuncogi örömére egyként, hogy valaki pofátlanságában is ennyire egyszerű lehet, az nem igaz, pedig az.

A horvátok alagútja a semmibe vezet, a duplarúle meg hasad. A Mészáros csapatában a Mészáros játékosa a Mészáros mezében borult meg az ő agyában és állíttatta ki magát, mert egy másik Mészáros-mezes eltépte a rulettot. Hogy a mezét sajnálta-e annyira, vagy az élete ilyen nyomorult, azt nem tudni, de a trikójában sértett futballista polgártárs meggyakta a tépkedőt, ezért kiállították. Így telnek Neriában a tusványosi ünnep után a dologtalan hétköznapok.

A mez egyébként fontos dolog, és így volt ez már a NER előtt is. Engemet példádul egy bájos kosárlabda mérkőzésen Sopronban egy amerikai migráncs, aki azonban akkor még osztrák zsoldos volt, úgy könyökölt le, hogy feneketlen kút nyílt az agyam helyén, és bőven okádta magából a vért, hogy tocsogni lehetett benne. A hülye csapatkapitányom meg nem újraélesztett, hanem a fejemet előre toszta, vigyázz a mezedre felszólítással. Két hétig szédültem az ütéstől.

Ha innen nézzük, a rulettes futballista megborulása magyarázatot nyer, de az is lehet, csak felforrt az agya a hőségben. Mert ugyan a pályák fűtése már megoldott a hideg időkre, a hűtésükről még senki nem rendelkezett, de Isten és a Párt segedelmével meglesz az is. Nem mindenki lehet azonban futballista, mint ahogyan Mészáros Lőrinc sem. Ebből fakad, hogy – mint most kiderült – két év alatt kétszázötvenkilenc polgártársunk fagyott meg csak azért, mert rossz helyre született, és éppen ide, meg futballista se volt, hogy fűtsék a valagát.

Itt, minálunk pedig – mint azt megtudtuk a meztépéssel és a horvátok semmibe lukadásával egy időben – a liberális multikulturalizmus elleni harc a legfőbb gond, amely minden lényegest kitölt. J A. kabátja a széken szunnyad és nem hasad tovább, ez az ország azonban úgy megrepedt, hogy, mint a horvátok alagútja, épp kilukadni készül a semmibe. Hogy ez egy hülye kép? Tudom, de mit lehessen tenni, sőt, mondhatnám nagy arccal, hogy ez van, ezt kell szeretni. Aztán mégsem teszem.

Viszont ezt az egészet beragyogja egy böhöm nagy, világító kereszt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum