Kampec dolores LXXVIII. – Á la recherche

Ott állt tehát Béla a tavaszban, a szétrohanó univerzum kellős közepén, a kocsma udvarán, és azon gondolkozott, hogy vajon milyen irgalom volt az, ami fölhorgadt benne, és képzeletben ugyan, de mégis megkérte a rigót, hogy kegyelmezzen a falunak, és minden benne élőnek. Hogy mért ilyen jámbor, Béla azon gondolkozott, amikor ez a világ, amelynek most kegyesen adott még pár kósza évet, amelyet ezek aeterno modo szemlélve hisznek öröknek, pedig csak szempillantások a körforgásban. Ez akkor vált bizonyossá, amikor ránézett a bamba Napra, amelyik azt hitte, halhatatlan, ezért fütyörészve eregette a sugarait alá, meg szanaszét mindenfelé, úgy osztogatta, mint nagylelkű ribanc a bájait, aki aztán hirtelen, váratlan arra eszmél, hogy a púder, a pirosító tartja össze csupán, s a kamaszok, akik addig sűrű és szemérmetlen vágyakkal néztek rá, visítva menekülnek előle, és ott marad ő férfit óhajtó képzeletével, mint madárijesztő a kukoricás közepén, azzal a magánnyal. Béla lenézett a lábaira, és valahogy ettől ült meg benne a bizonyosság, hogy ki is ő, milyen porszeme a világnak, aki azzal veretett, hogy mégis tudja, a nagyképű Nap is elmúlik egyszer, mint ahogyan minden. Ha úgy vesszük, szigorú logikával csakis, negyven éve van ennek a gázgolyónak a saját idejében, ő kétszázötven millió év alatt kerüli meg a centrumát, s ha belátjuk, most négy és félmilliárd éves, akkor csak tizenhat, kamasz, aki a neki adatott tízmilliárdot úgy éli majd meg, hogy negyvenszer kerülte csupán a nyüves Tejút közepét, és máris vége van. A Napok tehát korán halnak, és nem is, mint a mosónők, hanem, mint göthes költők, akik nem erre a világra valók, mert rohad a tüdejük, vagy a bánat végez velük időnek előtte. Így döbbent rá Béla, hogy voltaképp senki ő, és a korán haló Nap számára voltaképp nincs, nem is létezik, mint ahogyan tán neki sem az egynapos tiszavirág, mert az idő az nagy mókamester, és azt csinál, amit csak akar. Viszont visszafordulni ő sem tud, ezt még a csillogó szemű, pulifrizurás sem engedi neki a kiöltött nyelvével, és mégis mindent fölzabál. Ilyen döbbenetekkel ücsörgött a kocsma udvarán Béla, és üveges szemeit az ablakon belüli légyszaros falra vetette, meg az órára azon, amikor bekerült emlékeinek alagútjába, és úgy rohant benne vissza-vissza, megállíthatatlanul, mint ötven éve vele a 424-es Pest felé. És kormos lett a keze, a lába, meg a tüdeje is, sípolt az idő, nagy, mozdonyhangon, és elhúzott egy bakterház előtt, benne ült Béla éjszaka, és nézte az órát, amely szinte megállt. Végtelen dolgok múltak el, míg Béla hatvanig számolt, hogy kattanjon egyet a nagymutató, de a kicsit odaszögezték, hogy sohase is jöhessen a vonat, és minden úgy maradjon örökre a Földön, a bakterházban, benne Béla, és odakünn a csalfa csillagok, hogy minden megmerevedjen, ahogyan a nagymama akarta még régebben, mert ő is menekült. Az idő visszafütyölte magát, míg Béla hét éves nem lett, hirtelen ott ült a nagymama konyháján és nézte a vekkert, amelyik ketyegett ugyan, de sehová sem haladt, mindig négy óra lett volna rajta öt perc múlva, és kölökbéla nem indulhatott haza a nagymama fogságából, amikor rádöbbent, fogoly ő, s amikor rémületében, ami gonosz mesékből fakadt, hogy ez itt nem is a nagyanyja, hanem a vasorrú, mégis, összeszedve minden erejét rápirított, hogy is van ez, az öregasszony elszégyellte magát, és azt mondta lecsukott szemekkel, azt szerettem volna, hogy maradj még. És megfordult az idő, a nagymama volt, aki kérte, ne menj el, mesélj, hogy a magánya elől meneküljön, mert szembe nézett a halállal, így a szerelmesek kútjába esett, akik nagy elzöldülésükben csak azt kérik a mindenhatótól, hogy az a pillanat örökre úgy maradjon, a bambák, mert nem tudják, hogy az élet csakis az örök változás, hogyha mindig édeset majszolgatnak, abba belehalnak, mint a halálra simogatott kivégzettek Sziámban. Viszont Béla nem tudta, hogy az öregasszony olthatatlan vágya, hogy ő maradjon, szeretetből vagy a haláltól való iszonyból fakad, de rá kellett jönnie, a kettő egymás nélkül nem létezik, a halál elől azért menekül a nagymama, mert szeret. És most, hogy ebbe belegondolt, értette meg Ray Charles-t is, aki arról danászott a sötétségében, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált. A kölökbéla pedig maradt még öt percet, mert amint a turpisság kiderült, hogy az óra állása csak pányva, hogy őt megkötözzék, a mutatók rögvest száguldásba kezdtek, és a nagymama integetett neki amint távolodott, szívében azzal a reménnyel, hogy holnap újra látja, mert erre úgy volt szüksége, mint a levegőre. Pár év múlva bizonyította is, amikor egy hét alatt halt az ura után, mert nem volt akkor már semmi, ami ezen a világon tartotta volna. Nézte Béla az órát a kocsma falán, és egy pillanatba tömörült az egész élete, a tehénlepényes gyerekkorától a mostani légyszaros ablakig, ott hevert egymáson a világ, és összenyomta egyik dolog a másikát. Amikor már teljesen festménnyé vált volna, megszólalt a templom harangja, bizonyítva, hogy a bádogbánosnak semmi érzéke nincs nemhogy a szentségekhez, de az élethez sem, és a nagymama is csak mosolygott rá megengedőn, mert már tudta, sőt, ötven éve is tudta, hogy az időt visszatekerni ugyan nem lehet, csak megállítani, míg el nem fehérül a száj is. De csak addig, csakis addig.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!