Mi, belgák

Rétvári et. valahogyan, mint a KDNP-nek dobott konc hozadéka, ott maradt a spiccen már megint. Ez persze nem azt jelenti, hogy megjött volna az esze, sőt, de ettől nekünk nem lesz jobb, illetve egészen rossz lesz, ha még lehet ilyen, mert belengi a levegőeget a tömjénszagú imbecillis vigyorgás. Tőle szokatlanul most nem termelési-győzelmi jelentést tett közzé, hanem búsult az egyszerű lélek.

Hiszen egy I. világháborús megemlékezés kapcsán mi más juthatott volna eszébe a szentfazéknak, mint az ukrán nyelvtörvény, mert ez úgy adja magát ebben a témakörben és kontextusban. A vezírnek meg kell felelni azonban. Momentán a Cinege utcán át a Kremlig kúsznak a szálak, s ha Ukrajnát köll basztatni, akkor ezt egy váci ünnepen is abszolváljuk töketlenül ugyan, de strammul.

Így gondolkozik a degenerált csinovnyik, és tetézi a baromságait azzal, hogy azt mondja bele a friss tavaszi szélbe, Ukrajna másodrendűnek tekinti egyes állampolgárait, ami kijelentést Rétvári szájából Kijevben le sem szarnak, engemet azonban például szíven ütött, mert kiderült, rám is gondolt – ha nem akart is -, meg tereád is én nyájasom.

Már ezzel a gesztussal is, hogy ez a bagázs szíve minden melegével, ha van olyan neki, határon túli véreink felé fordul, ami nemzeti színekbe bújtatott szavazatvásárlás csupán, és nem egyéb. Mint hírlik, az ukránok, akik Szabolcsba járnak szavazni, annyira lesznek másodrendű állampolgárok, hogyha a z’Orbán még sokáig veri a farkukkal a csalánt, akkor már egyáltalán állampolgárok sem lesznek, mert Kijevben is van kurázsi, viszont a Cinege utcában ilyen csak belső használatra akad.

Mindezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére odáig jutottunk, hogy törődésben, gondoskodásban a mi helyi kormányzó erőink elsőrendű állampolgárai a még mindig Trianontól sújtott külhoni népek, amit ők nem éreznek annyira, mint a határainkon belül rekedt mélymagyarok, akik részegen a Székely Himnuszt ordítják, és tele van nagymagyar matricával az összes BMW-jük. Ha ebbe őrültek bele, hát ebbe.

Belső használatra azonban elsőrendű még a NER számára az elkábított szavazógép, a kézcsókra járuló bambák, a savazó, rikító, esernyővel kardozó hadsereg, hétmillió magyar meg nincsen is. Ez a hétszer egymillió, ez másodrendű állampolgár, hogy Rétvári et. definíciójával éljünk, olyannyira, hogy például az ötös számú tagkönyv ezt az elkorcsosult tömeget vasvellával űzné ki Szűz Mária országából.

Pedig szerzett joguk, mint az ukránoknak az anyanyelvi oktatás, nekik, következésképp, mert a két halmaz ugyanaz, nekünk is van. Elsőrendűen az, hogy normális országban éljünk, ezt azonban nagyon régen elvették, sőt, ha J. A. fájó tömörítését használjuk zsinórmértékként, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, nos, azt is, összefoglalva tehát mindent.

Így ülünk itt a soha nem is volt kereszténydemokrácia álcája mögé bújtatott illiberalizmus – leánykori nevén diktatúra – kellős közepén, körülöttünk az igazmagyarokkal határon belül és kívül, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mi magunk vagyunk a belgák, akikről a történelem vérzivatarában szándékosan feledkeztek meg, mert minden tele van flamandokkal meg vallonokkal.

Azt nem gondolta volna a ‘zember, hogy a kommunizmus ellen folytatott harminc évnyi kitartó küzdelem ide torkollik, hogy a többség, aki belga, sorosista-kommunista lesz a saját hazájában, üldözendő csökevény, sőt, intellektuális és morális csőd, hogy Kövér et. szavait idézzük. Nem az ukránmagyarok a másodrendűek a saját hazájukban, nekik ott több joguk van, mint a nemfideszesnek idebent, ha már ehhez ragaszkodunk.

Sőt, hogy teljes és Rétvárinak tetsző legyen a diagnózis, az itteni hétmilliónak is elvették a nyelvét. Mert bármily furcsa is lehet a bájgúnárnak, a vezény-, és jelszavak böfögése nem Arany nyelve egyáltalán, de ilyen szemiotikai nyalánkságokat hiába is mondanánk a flamandoknak és a vallonoknak, mert ők csupán saját kínaiul tudnak, és azt is rosszul.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum