És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!