Az egyik különös pénteken a bohókás Nap úgy határozott, akképp fog sütni egy pöttyet, hogy elvegye az emberek eszét teljesen. Olyan bágyadt lett és mégis forró, amiben benne volt ötmilliárd évének minden tapasztalata, valamennyi furmánya és kajánsága. A népek pedig tényleg meghülyültek, mert elkezdtek mindenféle tárgyakat hordani az utcára. Mintha egy délután akarnának megszabadulni az összes mocsoktól, akárha azt lehetne, de nem. Ilyet persze nem tudtak a jámborak, és csak cipelődtek konokon.
Odarakták az életüket a bugyborékoló aszfaltra. Kanapékat, hálószobák tudóit, sütőket, rezsókat, hülye ünnepi vacsorák hordozóit, függönyök cafatjait, tévéket, zenegépeket, mindent, ami nélkül pár évvel ezelőtt élni sem tudtak volna, megnyomorodtak, hogy legyen, s lám, itt végzik az utca kövén, kivégezve nyilvánosan, nagy közönség előtt. Lukas lábosok, szakadt melegítők, csillárok és fajanszok, minden ott hömbölgött, és senki nem állt föléjük bánatosan, hogy levonja az aznapi igét: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.
A Nap vigyorgott, és nem akaródzott neki lenyugodni. Odaszögezte magát az egyik kémény fölé, hunyorogva nézte a cirkuszt. Még csak egyet sem pislantott, de az egész utcát belepte a mocsok. Ezért szelet küldött a vén mókamester a világra, az fölkapott mindent, és lám, a proletárok élete ott lebegett, kúszott-csúszott süvítve és visítva a levegőégen. Bugyogók szálltak a kandeláberekre, csillárok csörögtek kanálisok fölött, míg meg nem jött a felmentő sereg kordékkal, biciklikkel, a szájak sarkában cigarettával és félretaposott cipőben, csakis abban.
Sebészi pontossággal válogattak az utca emlékeiben, összepakolták a lakók szívének szilánkjait, és ezek nem is tudtak róla, hogy a fél életük csomagtartókon gurul a semmi felé, mert már a sarki kocsmában dicsérték az urat. Az asszonyok meg függönyök mögül, kócosan figyelték, ahogy széthordják hajdanvolt álmaikat, és nem látták, csak a Nap, ahogyan sercenve nőttek ősz szálak a hajukba, szemük fátyolosodott, ajkuk fölött pedig a boszorkányok dupla ránca mélyült. Az otthonka ekkor a szekrényben kézen fogta a mamuszt, és elébük állt. Így lettek visító vénasszonyok, mire az uruk részegen hazaért.
De mégsem gördült le a függöny, hogy véget érjen a darab, mert a Nap nem mozdult, készült még valamire a vén mafla. Benézett egy ablakon, egyenest G. bácsi csukott, ámde mégis csipás szemeire pillantott a lukas függönyön át, amitől az utca medvéje egyet mordult, életre kelt, és elkezdte tanulmányozni a rajta kívül eső világot, mint a szemeit felnyitó, frissen látó kölyökkutya. Meglátta a dzsumbujt a flaszteron, a káoszt az égen, és észrevette, hogy a lelke is rendezetlen.
Ahogy támolyogtak haza a férjek, nagyfiúk, özvegyek és nő után epekedő, serkenő bajszú legények, s miközben a díszletet apróra vágott, megrágott és trutymóban úszó sárgarépával szaporították, G. bácsi kölyökkutya szemekkel ugyan, de észvesztő határozottsággal mégis hajigált ki mindent az ablakon át. Nem tudni, honnan költözött erő a karjaiba, de röpködtek a székek, szekrények, lámpák, könyvek, edények és poharak, mintha sértett szerető, s nem kiábrándult vénember lenne. Az utolsó mozdulatával letépte a függönyt, és azt is kiszórta a nagyvilágba.
Ott állt a lakás csupaszon és koszosan, képfoltokkal a falon, csikknyomokkal a padlón, amelyre G. bácsi letelepedett lótuszülésben, s amíg ez a szertartás lezajlott, a kocsmai népség félkörben az ablak elé állt, és nézték. Mentőt nem hívtak, mert megbabonázta őket a látvány, ami nem is csoda. G. bácsinak egyszerre méteres szakálla nőtt, a szoba sarkaiban pipacs ütötte föl a fejét, a plafonról pedig aranyeső szirmai hulltak. A kocsmajárók csak nézték a jelenést, s amint egyikük meglátta G. bácsi lukas cipőjét a flaszteron, feje fölé tartotta, és elordította magát: ez az ő saruja.
Térdre borult az összes, a Nap pedig ekkor unta meg a cirkuszt és alázuhant. Egy pillanat alatt lett éji sötét, a csillagok sem ragyogtak, csak a friss megváltó szemei foszforeszkáltak a szoba közepén reménytelenül.
Vélemény, hozzászólás?