Katatónia és hokimeccs

Mint a reménytelen helyzetben lévő ellenzéki média ótvaros tagja, kötelességemnek tartom, hogy ismét reagáljak Puskás Imre – Fidesz szóvivő, vagy mi a rossebb – vasárnapi elmebajára. Mert, bár rohadtul tele van vele a tököm, de így kell cselekednem, mert ezt követeli a rommá lőtt haza, és nem tehetek úgy, mint Störr kapitány apukája, aki „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – Mondta, és csendesen elhunyt.” gesztussal került be F. M. feleségének történetébe.

Stopsoros, perszehogy. Ezt, ha például én vért hugyozok, vagy épp te, drága olvasó, akkor is elfogadják, különben sírba süllyed a nemzet, vagy O. V. potroha, ez még nem eldöntött véglegesen. Viszont ez a Puskás egészen sajátosan kezdett el beszélni a stopsorosról, mint akadálypálya, úgy föstötte le azt, valamint kisnyúl is, ha jól odafigyelünk. Aztán olyan új fogalmak is elhangzottak, mint határvédelmi illeték, amelyet majd attól szednek be, akitől csak akarnak, mert például kajla neki a füle, vagy görbe a farka.

És még sok mindent mondott ez a Puskás, amit most nem idéznék ide, mert mindenkinek a könyökén jön ki már, ami miatt voltam bátor elmondani, hogy én is unom, holott munkaköri kelességem ilyeneket olvasgatni. E tevékenységem során egyre inkább elhatalmasodik rajtam az a képzet, hogy ez a mi országunk valami ismeretlen sötétség felé tart, mintha egy orbitális fekete lukba zuhannánk, és utunkat, mint jelzőkarók, ilyen Puskás féle katatón mocskok jelölik ki.

Ilyenben kell szenvednie a fideszes bagázsnak, mert a robotika még nem elég fejlett, és a szingularitás is gyerekcipőben jár, e kettő híján pedig csak a fent emlegetett kór ritmusos rohamai magyarázhatják a vég nélküli ismétléseket. Viszont, hogy ezt is tudjuk, attól még egy csöppet sem lesz jobb, sőt, olyas érzés keríti hatalmába az embert, mint az A. E. Bizottság tánczenekar lemezborítóját, amely a következő bölcsességgel ajándékozta meg azt, aki harminc évvel ezelőtt tanulmányozta: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” – és ez, valljuk meg, olyan igazság, amivel nehéz vitatkozni.

Viszont akkor mi a teendő? – Tehetjük fel a kérdést Lenin apánkkal – de megy ez nekem, de nagyon -, és akkor a hurkás ujjunkkal az ellenzéknek nevezett szürkés masszára bökünk, hogy viríccsá má, de nem teszi. Simicskától várják évek óta a nagy leleplezést, mondhatni azt, hogy egyedül döntse meg Orbánt, ha már egyszer felnevelte. És most itt az OLAF ledobja nekik a hőn áhított atombombát, és akkor mit csinál, na, mit? Saját magát, meg a listáit babrálgatja. Őrület.

Itt, Szombathelyen is például tegnap valami momentumos fickó utcaseprő jelmezt öltött magára, nekilátott takarítani az állomás előtti téren, mint a nép egyszerű gyermeke, és felszólította az ellenzéki pártokat, hogy álljanak be mögé. Ezt látván nem igazán tudtam se köpni, se nyelni, a nagyobbik baj, hogy a szavazópolgár sem tud majd. Hokimeccset lát ugyanis, ahol a felek komótosan leveszik a kesztyűjüket, akkurátusan szétverik a másik pofáját, a bíró pedig megvárja, míg kicsinálják egymást, csak aztán állítja ki mindkét barmot. – Ha szabad ilyen költőien ábrázolnom közállapotjainkat, ahol O. V. a csíkos ruhás mókus.

„Több millió bevándorlót kellene befogadnia Magyarországnak a következő öt évben, mert így tudja biztosítani a gazdasági növekedés ütemét – jelentette ki tegnap Orbán Viktor kormányfő. A társadalom elöregedésétől egész Európában tartanak. Magyarország akár tizennégymillió embernek is megélhetést tud biztosítani – mondta tegnap a magyar kormányfő az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) üzleti ebédjén. Orbán Viktor a gazdasági növekedés fenntartását firtató kérdésre reagált úgy, hogy ehhez szerinte több millió külföldit kell foglalkoztatnia az országnak.”

Ezt 2001. június 6.-án írta az Origo, amikor még múkodott, és nem a felfedezés boldogsága miatt copyztam ide, hanem mintegy segítő kezet nyújtottam töketlen politikusainknak, hogy ne az utcát söprögetve óhajtsák elnyerni a nép elkínzott bizalmát, hanem mutassák be neki, hogy Orbán meg a csürhéje hogyan szarja szembe önmagát ciklikus rendszerességgel. Mindemellett persze nem ártana például az ország házában fölrúgni egy-két asztalt, amikor Soros csatakiáltással herélik ki azokat a civileket, akik voltaképp helyettük is tépik a szájukat. Hogy ne maradjanak tök egyedül a vérzivatarban.

Mondjuk, azért.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum