Kampec dolores LXXI. – Tömjénbalett

Miután Béla nem tudott vallást alapítani a rigók számára, mert ők sokkal szabadabbak voltak annál, mintsem valamely halál ellen való kábítószert vegyenek magukhoz, hogy az egész nyüves életüket megülje a rettegés és az ájtatos tömjén szaga, sőt, szartak az egészre magunk köt szólván, amit Béla felemelt ujja is bánt, midőn prófétálása közben egyikük nyúlós, szürkés gipsszel megtisztelte, és még inkább, miattuk hősünk reményteli megvilágosodása orra eséssel végződött, így mutatva fityiszt a szakrális hókuszpókoknak és helyre állítva a világ folyását, Béla megsértődött, akár egy dagadt óvodás.

Kamaszlányok lelke kúszott belé valahonnan, és már majdnem azt mondta a méretes és öblös káromkodás után, amibe beleremegtek a csillagok és a duplagyűrűsök otthonkája, hogy örihari. Ezt akarta a rigók képébe vágni, és, ahogyan csordogált az orra vére, magára nézett a kocsma ajtajából, fenséges skizofréniájában megduplázódott, s ahogy az egyik dűtötte az ajtófélfát, látta ám, hogy a másik ott térdel vérző orral, madárszaros ujjakkal, és szemében a kezdődő téboly józansága csillog. Nos, ezen a ponton a két Bélák magukhoz tértek a téli álomból, eggyé váltak megint, és így, közösen gondolták azt, hogy a rigókkal majd cseresznyeéréskor cserélnek eszmét legközelebb, de akkor nagyon.

Így indult volna útjára a józan robot. Indult volna, ha ez az egész kifestőkönyv, vagy elsőáldozó szűzleányok imádságos könyve lett volna, de egy olyan világban, ahol Woland mester napi vendég, és általában a mókás kedvű Behemót vezényli az előadást, nos, ilyen helyen nem várható kegyelem, és ezt Béla is megtapasztalta. Amint újra egy lett és meg bírt mozdulni, bevánszorgott a kocsmába, megmosta az arcát és rigószaros ujjait, majd kitörölte a madarakat a szeméből, hogy egy fröccs hűvöse után visszatérjen a halandók közé, és bár ne tette volna. A téli, reggeli Nap vízszintesen sütött a világra, csíkokat rajzolt Béla arcára és a légyszaros falra, amitől olyan lett minden, hogy látszott, kár volt felébredni.

Ebben a talmi fényben nézegette Béla a megszokott teret, és hirtelen nem tudta, mi változott meg, mitől kezdett el szűkölni kölyökkutya módján, és hosszú percek teltek el, míg rájött, hogy a két közmunkás sziluettje hiányzik, ahogyan ők szoborrá dermedve, a szentháromságból szentségtelen és romlott ötöst formáztak már örök időkre, akár egy, a dolgozó népet majmoló, elcseszett szocreál festmény. És a festményszerűség hiánya volt az, ami zavart okozott az erőben, mert az örök közmunkások mozogtak teljesen váratlanul, de nem sertepertéltek és vakargatták az avart, hanem, hokedlin ülve diót törtek, pucoltak, mint valami elátkozott hamupipőkék. Zsákszámra állt mellettük a cucc.

Béla a fröccsök urára nézett sokat kérdezőn, de ő csak megvonta a vállát, és kijelentette, hogy elmúltak az ünnepek. Hősünk csak lesett rá kínos tompasággal, és ennyit bírt kipréselni magából: – El. De nem ennyire. – Miután így megállapította, hogy minden változhat ugyan, de a hülyeség örök, indult, hogy szétnézzen a bambaság birodalmában, amely megingathatatlan volt, és úgy ékelődött az anyaföldbe, mint valami megtestesült szutyok. Kilépett a szélbe, és akkor jött rá, hogy utoljára akkor szagolta a téli tavasz illatát, amikor öregember-mentésen volt egy zűrös éjszakán, ami ugyan pár napja volt csupán, de már rég belepte a mocskos idő friss hordaléka, amely most újólag halmozódott, és épp a szeme előtt, mint egy kérlelhetetlen homokóra halk zizgése.

Már épp belemerült volna rossz szokásának engedve a tér és idő soha ki nem fürkészhető rejtelmeibe, amikor képen csapta a közmunkások diótörő kalapácsának zaja, a csonthéj röpködésének sivítása, amitől az a megmagyarázhatatlan, de igazolható érzése kerekedett, hogy egy tébolyda kies udvarába gyalogolt bele, és nem is kellett csalódnia. Lányos szendeségében már azt tételezte, hogy a kék plakátok ideje lejárt, de most újra látta a munkásokat ilyeneket ragasztgatni, és egyáltalán nem érdekelte már, mi is áll rajtuk, mert az unalomig tudta, és abból is sejtette, hogy az egész falu összes népe, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek, de még a kis dömperisták is a liberójukban olyan képpel közlekedtek az Isten szent ege alatt, mint fújó bikák, csak a vasvella hiányzott a kezükből.

Így történt, hogy nem pántlikával a hajukban várták a kikeletet, hanem zűrös galeri módján, úgy kivetkezve magukból, és özönlöttek a templomba a harangszónak engedelmeskedve, ahol a dohos szürkeségben mint valami szirén, várta őket a bádogbános, hogy megegye a lelkület. Béla is belekerült az áradatba, és azon kapta magát, hogy ott ül a duplagyűrűsök között, hallgatja a kajla kalapjaik alól kisivító éneket, de nem nevet rajta, mint kölökkorában, mert már nincs min. A bádogbános pedig a szószéken cimborálva az ördöggel a kék plakátokról mesélt, amitől hülye fények gyúltak a hívek szemében, és Béla ezt megunva menekült a napsütésre, ahol látta, hogy a sekrestyés, mint valami elfuserált Luther, hirdetményt szögez az ajtóra, hogy választások lesznek.

A papír éppen megfért a felhívás mellett, amely arra buzdított, hogy ne etesd az éhezőket, és illett is hozzá, így Bélában elhatalmasodott a tehetetlen düh, de nem állt meg a téren, nem düllesztette ki a mellét, és nézett végig a fuldokló házakon, hogy akkor most ők megküzdenek egymással, mert nem volt egy Julien Sorel egyáltalán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!