Bejgliosztás, avagy Soros kérni fog valamit

A Magyar Pékszövetség fürge pékjei kereken ezer – ötszáz diós, ötszáz mákos – bejglit sütnek, amelyeket aztán más ajándékok mellett hátizsákokba rejtenek szorgos kezek, és átadnak a meghívott „nehéz sorsú” gyerekeknek az Országházi Gyermekkarácsonyon.

Szép dolog ez a kampányjóság, a rejtelmek viszont ott vannak benne, hogyan és miként választják ki a „nehéz sorsú” delikvenseket, amikor ilyenek pedig a NER-ben nincsenek is, mint az tudvalévő.

Aztán mégis vannak. Hiszen Septe József, a legfőbb magyar pék elmesélte, hogy a sütő bácsik munkájuk során nem egyszer találkoznak olyan helyzetekkel és emberekkel, akiknek egy bejgli, de néha egy kenyér is nagy örömet szerez.

„Átérezzük ezeket a sorsokat, és lehetőségeinkhez mérten nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is próbálunk segíteni.” – Ezt is mondta még a főpék, amit meghallhatna a főméltóságú úr is, csak a szotyola héjának ropogása elnyomja a kellemetlen zajokat.

Különös dolog ez a karácsony. Valahogyan előbújik a népekből a segítő tündér, szakmányban teszik a jót, hogy az ünnep harmadik napján – amikor közkeletűleg köszönt és minden jót kíván három veréb-zenész, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán – az áhítattal együtt a jóságot is a szelektív gyűjtőbe dobják, hogy ott is maradjon egész éven át.

Ez különösen áll kormányzó erőnkre, amelynek jeles tagjai más időkben tűzzel és vassal üldözik a nem komilfó polgártársakat, és úgy kitiltják őket mindenhonnan, hogy végül elmondhatják róluk, nincsenek is. Most meg bejglit osztanak nekik mégis, röhej.

Más megközelítésből erősen felhorgadva azt is mondhatnánk, olyanok ne osztogassanak má’ semmit álszentül, akik szerint vannak az annyit is érő emberek, sőt, az éhezés az egy különösen kellemes életforma. Ez a mára rendelt imádság, hogy szakralizáljuk a dolgokat. (Rezeda 51-3)

A bejgli ugyanis keresztény eledel minálunk a XIX. század közepe óta. Ilyet osztogatni tehát több, mint egyszerűen megtömni embertársaink berregő gyomrát. Sőt, a pécsi Fidelitas felfogásában téríteni is lehet vele. Ez is annyira fideszmagyar történet, hogy muszáj lesz elmesélnem, drágáim.

Az úgy volt, hogy ételosztást tartott Gyárvárosban szombaton déltől az Emberség Erejével Alapítványhoz tartozó Élmény Tár Tanoda. Az ötlet a rászoruló gyerekek szüleitől jött, most ők szerettek volna adni valamit a náluk is szegényebbeknek.

Az eseményt meg is tartották, amelyen sokak meglepetésére a Fidelitas tagjai is megjelentek, bejglivel a kezükben. Mindenki happy volt nagyon, hogy ím, mégiscsak szorult valami lélek a fiatal honvédőkbe. Ez az önáltatás egészen addig tartott, míg meg nem szólaltak.

A csürhe – ezek után mindenképp – itteni régiós vezetője azt találta mondani, hogy:

„A bejgliosztással az emberek figyelmét is szeretnénk arra felhívni, hogy itt Soros György migránspárti szervezete egy jótékony célt használt arra, hogy befolyásolják a rászorulókat. Mi biztatjuk őket arra, hogy fogadják el az ételt, de át kell gondolni mindenkinek, hogyha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Amikor raktam össze ennek a dolgozatnak a vázlatát, akkor erre a részre némi cinikus jópofiságot terveztem a „sárkány ellen sárkányfű” süsüi mintázatára. Viszont meg kell vallanom, elakadt a szavam, így arra bíztatok minden nyájas betűfogyasztót, hogy saját gusztusa és vérmérséklete szerint reagáljon, részemről minden alpári megnyilvánulás is engedélyezett.

Annyit zárásként még elrebegek, hogy most tömjük tele magunkat bejglivel, mert lehet, jövőre már nem lesz rá mód. Ez Kövér Lászlótól tudható, aki a KDNP választmányi ülésén volt szíves kifejteni, a jövő évi választástól már nem csak a magyarság, hanem a keresztény Európa sorsa is függ.

Különös, csak rá jellemző gondolatfutam után jutott el erre a pusztaságra, viszont ebből a formállogika szabályai szerint az fakad, ha az ilyen libsikek győznek, lerombolják a templomokat, és betiltják – mint keresztény eledel – a bejgli zabálását. Egyétek hát, amíg lehet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum