Kun Béla konzultál

Homok került a gépezetbe, esetleg szar a propellerbe – filozófiai nézet vagy mocskos-száj gusztus szerint -, de Pártunk, kormánynak maszkírozva magát boldog, boldogtalannak küldözgeti az ő nemzeti konzultációját nagy kíváncsiságában, illetve ganajságában. Ezek közül is lehet kedv szerint választani.

Így eshetett meg, hogy már Kun Bélát is kérdezgetik Sorosról, aki Kubatov et. listája szerint a Szugló utcában lakik. Őt már rég elvitte az ördög, de az ott lakók szerint nem először érkezik számára levél, így valahogy dicséretes ez az állhatatosság, másfelől közelítve Pártunk kitörölheti az arschát a névsorával, ugyanis egy 1977-ben elhalálozott ember is kapott levelet.

Pedig mennyi-mennyi aláírás-, és más egyéb adatgyűjtés szolgált arra, hogy mindenkiről mindent tudjanak. Valahol azért működik is a rendszer, ennek ékes bizonyítéka, hogy én például még egy megveszekedett levelet sem kaptam a NER-től, ami miatt meg is sértődhetnék, mert csorbulnak a tájékozódáshoz való állampolgári jogaim, és nem tudhatom meg első kézből, mi fortyog egyetlenünk fejében.

Ha én Orbán lennék, aki hála Istennek nem vagyok, akkor tökön rúgnám a listákért felelős Kubatovot, mert amióta belefeledkezett a Ferencvárosba, eléggé trék ezek az adatok, mint az a föntebbi esetekből is kitetszik. Viszont egyik sem tanulságok nélkül való.

A vereséget nem tudják elismerni, ezt az is mutatja, hogy a ’77-es eset kapcsán a Kádár-éra nyilvántartásait szidják a bennfentesek, ami nyomán az a kérdés merül föl az emberben, honnan a búbánatból jutottak ehhez hozzá. A másik meg, hogy Kun Béla vélelmezett címét melyik kisujjukból szopták.

Az viszont, hogy kíváncsiak az ő véleményére, egyáltalán nem meglepő, voltaképp egy tőről fakadnak, így a levélbéli szeánsz lehet tudatos is, vagy pedig Freud mesternek van oka csupán mosolyogni. Választ a néhai népbiztostól biztosan nem fognak kapni, ahhoz a kommunarkai kivégzőhelyre kellett volna címezni az érdeklődést, ahol a mi Bélánkat a haverjai kifasírozták, mert jóban volt Trockijjal

Választ helyette magam vagyok kénytelen adni, és az nem egyéb, mint golyót a sorosistákba, vagy kötelet nekik. Béla ehhöz értett, a hajdani Tanácsköztársaságban elrendelt párszáz kivégzése kutyafasza volt a krími ténykedéséhez képest ugyanis, ahol uszkve hatvanezer tatárt küldött/küldetett a másvilágra, így szolgálva Kobát, aki meg őt iktatta ki 1938-ban. Szugló utca, röhej.

De, mint látjuk, az orosz szál nála is erősen élt, más kérdés, hogy Lenin apánk egy vele való beszélgetésben tucatszor nevezte őt félkegyelműnek. Igaz, legalább a pofájába mondta. Ez azért lehet érdem, mert manapság például senki sem tudja, hogy midőn a mi Orbánunk odahagyja Putyin dácsáját barna nyelvvel, ez a karate-kölök milyen jelzőkkel illeti ezt a mi egyetlenünket, és ezt soha nem is fogjuk megtudni.

Ha mindebbe belegondolunk, a párhuzamosságok és ismétlődések nagyon jól működnek, amit felfedezhetünk Kosztolányi Édes Annájában is:

„…Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték…”

A fukszokon kívül mintha Orbán nézne le erről a gépről, és erről ennyi elég is. Mindezt azért kellett kényszeresen elmesélnem, hogy megvilágítsam a mi konzultációnk mocskosságát, amelyben Kun Béla véleményét kérik, hogy megerősítsék a hitüket, és megalapozzák a téboly politikáját.

Zokogjunk csöppet!

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum