Kampec dolores LIX. – Sztriptíz

Ott ült tehát Béla kezében a centijével, amellyel az árnyékokat vizsgálta, és erősen zajlott benne az élet. Igaza lett, hiába aranylottak a levelek, és fölöslegesen bágyadozott a Nap, mintha valami szúnyogháló mögül szemlélte volna a világot, annyi erő még most is volt benne, mielőtt jégcsapok nőttek volna rajta, hogy a rigókat jobb kedvre derítse. Igaz, hogy ők nyári napokon pirkadat előtt egy órával szoktak fülsiketítő koncerteket celebrálni, hogy előkészítsék a terepet a fénynek, most ugyanazzal a buzgósággal ordibáltak, és nem lehetett tudni, mit köszöntenek, pedig csak boldogok voltak, hogy van még pár percük, mielőtt lefagyna a lábuk, és éhen halnának, mint arra jónéhány falusi lakos is felkészült. Hogy az eljövendő télbe vagy beledöglik, vagy pedig nem.

Novembertől február végéig űzték ezt a társasjátékot páran, duplagyűrűsök, akiket otthagyott az uruk, hogy egyedül görgessék az időt, fogatlan hajdani traktoristák, akik korán megözvegyültek, és férfi létük minden eszenciájával voltak annyira szerencsétlenek, hogy már az is csoda volt, ha elporlott feleségük nélkül képesek voltak a levest kikanalazni a tálból. Megmutatkozott a teremtés álságossága, hogy míg a nők, alighogy elsiratták gyűlölt férjüket, máris talpra álltak, mint valami világháborús őrmesterek, a teremtés koronái meg annak is örültek, ha magányukban egyáltalán életben maradtak. Abban viszont közös volt a sorsuk, hogy a temetések után, ami minden pénzüket fölemésztette, megkezdődött a nyomorgás fenséges időtöltése, ami nagyon jó móka, fejleszti az életösztönöket, és megedzi a lelket.

Béla forgatta a kezében a mérőszalagját, melankolikusan bámult ki a poros, légyszaros ablakon, és ámulva látta, hogy a halálra ítéltek a tél közelítvén milyen élénkülésbe kezdtek, mint a medve, aki a téli álom előtt még egyszer egy nagyot akar zabálni, hogy kihúzza tavaszig. A falu vén bocsait Isten nem áldotta meg a hibernáció kegyével, olyanok voltak ők, mint a rigók, és a bágyadt napsütésben ugyanaz járt a fejükben, mint a madaraknak, hogy vajon mikor fagy majd le a bütykük. És bár minden nyomorukért voltaképp az istenük volt a felelős, aki hűvös távolsággal szemlélte, hogy bárányai hogyan hullanak el a vérzivatarban, ezek a szerencsétlenek még mindig dicsérték őt, mert nem tudták, mit cselekszenek. Őszbe fordulva a templomban egyre hangosabbak lettek a zsoltárok és egyre hamisabbak is, a sunyi bádogbános pedig malacszemeivel örült, hogy újra hatalma van a falu felett.

Ennyiből állt a szolgálata, s amíg ő túlfűtött szobájában ürühúst zabálva imádta az Istent, és elsősorban azért, mert neki megkegyelmezett, gondolata sem volt arról, hogy drága hívei milyen küzdelmet folytatnak, hogy életben maradjanak, és befizessék neki a tizedet. Látta ezt Béla már régóta, most is ezen gondolkozott, és ugyanezzel a lendülettel meg is nyugtatta magát, hogy az élénk utálat, amit a bádogbános és intézménye iránt érez, jogos, és szükségszerű. Másképpen nem lehet. Így telt el három nap, hogy Béla az ablakhoz tapadt, a fröccsök ura pedig csodálkozott a nagy szótlanságon, és azon is, hogy semmilyen mutatványt nem adott elő a barátja, nem lebegett a szék fölött, nem mozizott a falon, és verseket sem szavalt Olyan komolyság költözött belé, mintha napkeleti bölcs volna.

A kocsmáros meg is kérdezte tőle: – Beteg vagy? – De Béla még csak meg sem szólalt, csupán a fejét rázta, meg az ujjaival dobolt a viaszon, mintha várt volna valamire, ami aztán egyszer csak el is jött. Alkonyodott, vagy nem is, de az árnyékok elnyúltak, a templom tornya is ott ringatózott a kocsma kövén, amikor az egyik fogatlan a Szentháromság szobor mellett haladt el éktelen zajokkal, ahogyan a lapos biciklijét tolta, a csomagtartón átkötözve egy adag gally. A közmunkások, akik már teljesen belebambultak a vakarászásba, csak nézték a debilitás szelídségével, az öreg szuszogott meg imbolygott, jól láthatóan erősen igyekezett, hogy kincseit biztonságban tudhassa, amikor, mint valami hatalmas uszály, rendőrautó fékezett mellette, de senki sem tudta, honnan és hogyan került oda. Megállították ezt a fogatlant, és faggatni kezdték.

Béla, akiben dolgozott az igazság maligánnal vegyítve, nos, Béla fölhorkantott, mint valami versenyló, és a fröccsök ura semmi jóra nem számított már, mert ezt a hangot ismerte. – Basztatják ezt a szerencsétlent. – Ennyit mormogott a foga között, amitől párás lett az ablak, és lukat kellett rajta törölni, hogy láthassa a filmet. – Adj egy vodkát! – Így adott parancsot a kocsmárosnak, aki a hosszú évek tapasztalatai alapján tudta, hogy történés lesz, de azt még ő sem sejtette, milyen. Béla leslukkolta az erőset, megrázkódott tőle, de erő is költözött belé, és ott, az ablak mellett módszeresen vetkőzni kezdett, mint az előre kifizetett ribanc. Olyan is volt. Hatvan év alatt viaszossá fehéredett, megereszkedett bőrrel, pöttyökkel és foltokkal, amelyek a halál közelségét mutatták.

A fröccsök ura megnémulva nézte a sztriptízt, és tudta, hogy nem lesz ennek jó vége, de képtelen volt megszólalni. Béla hajigálta a ruháit, amelyek fönnakadtak kilincseken, székek támláin, csak a cipőjét hagyta magán, és kirontott a várból, rá a janicsár-rendőrökre. Ott ugrált a Szentháromság szobor mellett, férfiassága lafogott, az árnyéka pedig szörnyű túlvilági alakká vált. Hangot is adott ki magából, valami ilyesmit, hogy trullulullu, majd futni kezdett a kukoricás felé, a zsandárok meg utána. Hamar elérték, a földre vitték, és bilincset is kapott, persze. A kocsmáros most értette meg a forradalmat, és a tátott szájjal bámuló biciklis öregre kiáltott: – Menj már, öreg! – A fogatlan észbe kapott, és eltűnt a kapu mögött az életet adó rőzséivel. Béla pedig, ahogyan a rendőrautóba tuszkolták, még odakiáltott a barátjának: – Holnap jövök. – Öt perc volt az egész matiné.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Kampec dolores LIX. – Sztriptíz
  1. Istvan Erdos szerint:

    Ragyogó irás! Fisher Tibor “Under the frog” 1992-es könyvét juttatta eszembe. Csak véletlen, hogy kosaras családból származik ő is? 🙂
    (Pedig a ‘véletlennek nem jár esély’, mint tudjuk Vitray Tamástól)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!