Mindmegfagyunk

Konokon és kérlelhetetlenül közelít a tél. Ennek félreismerhetetlen jele itt, a mi utcánkban, hogy megjelent a talicskás ember, aki időről időre éktelen csikorgással tűzifát szállít valahonnan valahová. Ez manapság nem veszélytelen feladat, mert papírok nélkül bármikor földre teperhetik a rend éber őrei, mint az szokásban van a rőzsegyűjtögető honpolgárokkal is rendszerint.

Dolgos népünk képtelen fölfogni ugyanis, hogy feudalizmusban él, és az erdő az uraságé. Gombát, szamócát, bogyókat és gallyakat sem lehet csak úgy összeszedegetni, sem az avart, mert engedély kell hozzá, s ha ilyen nincsen, akkor jönnek a perzekútorok, és vasba verik a jobbágyot. Ötvenezer pénz alatt szabálysértésileg, efölött pedig bűncselekményileg. Nincsen már „böngészéshez való jog”, mert jobban teljesít.

Viszont az ember sajátos organizmus, és vagy az Úr cseszte el a teremtést, vagy az evolúció ment félre, de még mindig tropikus állatfajta vagyunk, következésképp könnyen lefagy a fülünk meg a lábunk, azaz, fűteni kell, persze, ha van mivel. És most baj van. Pártunk és kormányunk ugyanis addig-addig fehérítgette a tűzifa piacot, míg kurva drága nem lett, és pláne nincs is.

Ha azt vesszük, hogy kies hazánk szavazógépeinek közel húsz százaléka függ a meleget okádó fától, az akárhogyan is számolom az ujjaimon, egymillió magyarmókust jelent. És pláne, ők nem a Cinege utcában laknak – ahol ezt is elcseszték -, hanem a falu végibe meg a város peremén, és rendszerint ők azok, akik azzal töltik üres perceiket, hogy osztanak, szoroznak, és arra jutnak, hogy parizert vesznek, meleg meg lesz majd valahogyan.

Vagy nem. Az ilyenek szoktak címlapra kerülni poszt mortem, hogy aszondja, megfagyott a saját lakásában, a rokonság viszont nem feltétlenül boldog, hogy sztár lett a nagypapából. Nekik járna az álságos szociális tűzifa, de, mint vázoltam, annyiba kerül már, hogy az önkormányzatok sem tudják megvenni, hogy osztogathassák, s ha netalán igen, az se elég semmire.

Marad a biciklin tologatott rőzse az űrkorszakban, meg a zsandárok, akik óvják az uraság erdejét és mindenféle javait. Mondom tehát, hogy az utcában szambázó talicskás ember a tűzzel játszik, meglátjuk, mikor fékez mellette csikorogva a szirénázó rendőrautó, érdekes lesz. Viszont vannak panelprolik is.

Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy ők is húsz százalékan vannak saccper kábé. Hogy ennyi lakás használ távfűtést Magyarhonban, ami azt jelenti, hogy úgy nagyjából három/négymillió proletár várhatja remegve a számlát, hogy egy hidegebb hónapban mennyi hőmennyiséget zabált föl a lakása. Sokat. Arról van adatunk, hogy a panelek lakói úgy nagyjából ötmilliárd forint adósságban úsznak.

És mégis jó nekik, mert náluk egyedileg nem lehet kikapcsolni a fűtést, ezzel szemben viszont a tartozás fejében el lehet árverezni a fejük fölül a betont, és akkor máris ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, mert a barlang meg kevés, és ha van is, denevérek lakják, akik meg nem szeretnek éjszaka tévézni.

Aztán, ha ehhez hozzátesszük a mintegy egymillió, hagyományos társasházi lakást, amelyben ilyen konvektorokkal lehet egyedileg fűteni, s hogy ezeknek is van másfél milliárd sara, sőt, hogy náluk mindenféle lacafaca nélkül ki lehet kötni a gázt, máris előttünk áll a Soros-terv, aki ily módon tör a keresztényi magyarság életére. Ezt tudja a Jolán néni is, meg is írta a konzultációban a pártközpontnak.

Hogy mégis mért lehet ennyire csóró a közmunkás, amikor Matolcsy szerint családonként huszonkét milliója van a bankban, ez az igazi kérdés. Az lehet, hogy élhetetlenek, és mindenképpen útmutatást várnak a központból. S amikor már lefagy a farkuk is, megérkezik a segítség a belügyből sms-ben, ami így szól: Üljön át másik lakásba! Így áll helyre a világ rendje, vagy pedig nem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum