Orbán Vi-tung

Mao Ce-tung 1966-ban megindította a Nagy Proletár Kulturális Forradalom névre hallgató hatalmi tébolydát, amelynek áldozatai a politikai ellenfeleken kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények tisztségviselői voltak, állítólagos célként pedig a kínai társadalom burzsoá befolyásoktól való megtisztítását jelölte ki a bölcs vezér.

Hejj, de otthon érzem én magamat ebben a szarban (is).

A kínai hülyék bezárták az iskolákat, üldözték az értelmiséget, a fékevesztett „osztályharc” volt a jelszó, és e harc érdekében kreáltak ellenséget szó szerint egymásból, nem lévén már igazi burzsoázia. A kulturális forradalom a külföld elleni kultúrharc is volt egyben az idegengyűlölet felszításával. Slágvortokban ennyi arról, hogy ugyanaz folyt akkor a nagy falon túl, mint minálunk most a kerítésen belül.

Tudom én, hogy eleddig a hitlerájjal riogattam, sorra fedezve fel a hasonlatosságokat a bajuszos és a mi potrohosunk zakatolásában, most azonban, hogy minden kétséget kizárólag elment a mi egyetlenünk maradék esze is, az eddig sem túl rózsás kép még lehangolóbb lett, még lepusztultabb, kibővülve a kínára hajazó egyenmassza kétségbe ejtő látványával is. Mert mit tegyünk, ha ez a mi debilünk mindenből a legpenetránsabb szart szippantja fel.

Tanévnyitó volt ugyanis, amely esemény – mint minden ezen a világon – csak ugyanazt juttatta eszébe a mi kreténünknek, aki hovatovább Virág elvtársi mélységekbe liftezik, éppen már csak a pont hibádzik az „i” betűről: „…Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló…”

Bár, ha belegondolok, rajta van már azon az elcseszett írásjelen a pötty, szívecskével ábrázolva, mint rügyező kamaszlányok emlékkönyveiben. Aztán ők lesznek azok, akik vén fejjel arra döbbennek rá, a hagyományos szív ábrázolás egy fordított emberi segg voltaképp, így egész süldő korukban egy nagy valaggal vallottak forró szerelmet, és akkor elsírják magukat a protkójuk mögött, hogy tán ezért ment szarrá az életük. Nem. Orbán miatt.

Most, hogy így leföstöttem a derűs jövendőt, halljuk, mit mesélt nekünk ez a drága ember a pécsi tanévnyitó álcája mögé bújtatott kampányon. Két út áll a mostani fiatalok előtt – mondta a nagy ő -: az egyik a saját út, a másik az európai sodorvonal. Erről a másodikról villámgyorsan bebizonyította, hogy míg 1989-ben követendő példa lehetett az ő generációja előtt, addigra mára ez eltűnt. Ha ezt az utat követik a mostani fiatalok, az az önfeladásba fog vezetni, mert Európa el fog tűnni. Ha azonban azt az utat követik a maiak, amit a 89-esek mostanra kijelöltek, akkor fennmarad a nemzet.

“A mi jövőnket ma ismét azok a fiatalok jelentik, akik, mint az 56-osok, vagy a rendszerváltók nemzedéke, mernek az árral szemben evezni. Akik a családot és a nemzetet választják a multikulturalizmussal szemben.”

Íme, hölgyeim és uraim Orbán Vi-tung forradalma, amely abból áll, hogy minden nyüves fiatal valami vajákos mimézis folytán leharcolt Semjén vagy Harrach lesz, aki elborult aggyal és szemmel klopfolja mise után a húst, és révült tekintettel, csak a nemzet fennmaradására gondolva, kizárólag szaporodási céllal hántja le a jányról a tábori szürkét, és, midőn élvezkedik megvetendő módon, mozgalmi dalokat vagy gregorián slágereket énekel.

Minden elemző, aki még képes józanul gondolkozni, bánatosan mondja, hogy ez a nemzetvesztő manus minimum 2022-ig rontja nekünk itt a levegőt, és ebben lehet is valami, ha jól belegondolunk. Addig a kölkeink napi éneklés, testnevelés, hit-, és erkölcsi oktatás, és – mindjárt – a lövészet lelket alakító nyomorúságában nőnek fel. Olvasni már nem tanulnak meg, hiszen szükség sem lesz ilyen úri huncutságokra.

De, hogy megint a Harmadik Birodalom bájával hozakodjak elő, Himmler bácsi is, midőn meglátogatta az átmenetileg meghódított orosz pusztaságot, és szőke ukrán csajokkal bájolgott, azt is elmesélte, igaz, nem tanévnyitón, hogy ezeknek elég annyi, ha le tudják írni a nevüket, és tízig el tudnak számolni.

Ha netán működne addig olyan lélekellátó intézmény, amilyet Faludy György tartott fent a recski priccsek homályában, akkor marad még majd néhány tisztább elme itt, aki érti a hexametert is, és rámutat az Orbán-féle nemzedék nyomorára Fejes mondatával: „…Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs…”

Viszont akkor veszi észre azt is, hogy már megint itt tartunk, ez már egyszer megtörtént, csak akkor a krumplileves volt a menü, meg a sakk, és nem a futball. Mindig azt vonyítottam, hogy az idő körben forog. Igaz, erre az öreg Buendia jött rá még Macondóban, de nem hallgatott rá senki sem, és a falu egyszer csak huss, elszállt a forgószélben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,
3 hozzászólás “Orbán Vi-tung
  1. Kovács János szerint:

    Muszáj neked az egész könyvtáramat felemlegetni egyetlen bekezdésben? 🙂

  2. Jane Doe szerint:

    Érdekes esszenciája a mai napnak: Rozsdatemetőre emlékezni, a hanyatló Nyugatot temetni Kötcsén, országos sírásó versenyt rendezni Gyulán,…”Kell még valamit mondanom, Ildikó?”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!