Tegnap korán keltem, illetve hát, le sem feküdtem igazán. Nem újdonság ez, évek óta velem van a csatakos forgolódás, aminek egyetlen ellenszere van csupán, ha kikel az ember ágya börtönéből, és a széken ülve éjfélen, villódzó képernyő előtt várja a rigók napkelte előtti őrült ordítozását, aki drága jószágok olyanok, mint Proustnak az ajtó alatt beszűrődő fénycsík, amely viszont mindig csalódást hoz magával. De most éppen házi feladatot óhajtottam elvégezni, így belém költözött a tevés izgalma.
Este kilenckor ledőltem tehát kicsit, hogy tizenegykor már készen álljak a feltehetően végtelen hosszúságú napra. Első feladatként hullócsillagokat kellett nézni az égen, kiültem hát a kertbe, a rozzant székre, fejemet peckesen megtámasztottam a ház falánál, és vártam a csodát. Csak hunyorogtak ott ezek az ékszerek, repülők húztak el kérlelhetetlenül, és talán az űrállomás is, vagy egy UFO. A képet csak néha zavarta meg egy-egy denevér, és semmi akadálya nem volt annak, hogy elmélázzak időről és végtelenről. Már épp a Tejút peremén, a Teremtés Oszlopainál jártam, amikor huss, átsuhant a magasban egy fénylő csík, hogy kívánni sem volt időm.
Nem tudom, utólag lehet-e, vagy egyet, esetleg többet, gondoltam mégis valamire, ami olyan titok, mint emlékkönyvek behajtott sarkai. A ház horkolt esetlenül és sután, amikor a kert végében, ahol a bukszusok mögött a zsidó temető rejtezik, szürkülni kezdett az ég alja, hogy fölkeljen a Nap, ami káprázat csupán. Mert a Föld forog, és vele együtt a székem, kábé ezerhétszáz kilométer per órával. Az összes F1-es pilóta csak jelenthet, pedig csak ülök, és mégcsak nem is szédülök. Ugyanakkor keringek is a Nap körül mintegy százezerrel, de a Nap is suhan a Tejút ölében nyugvó fekete lyuk körül olyan nyolcszázezerrel, és mégis csak kétszázhúsz millió év alatt ér körbe az égi stadionban.
Idáig jutottam, a székem meg sem rezzent, amikor fölbukkant a Nap apró kis szelete, a rigók elnyugodtak, a denevérek már valahol fejjel lefelé pihentek, és, amint kezdtek megjelenni a tikkadt szöcskenyájak, és a város is nekilátott szuszogni, elindultam a piacra, ami kétszáz méter. Különös intézmény ez. Van, akinek itt ér véget az éjszaka keresztbe álló szemekkel és lángost majszolva, kerekes bevásárló izékkel, bicegve meg itt kezdődik a napi nyomor kósza nyugdíjasok számára, meg kiföstött, kiló púderes dzsentriknek is, egyszer meg kell írni a regényét. Most viszont valami különös gyümölcsöt kell majszolnom, mert ezt kérte a tanár néni.
Öreg vagyok már, minden szart összeettem, itt, a piacon sincs semmi újság, ezért egy körtét választok, de nem azért, hogy fölfedezzem, hanem, mert ezt Császár István már bemutatta, midőn elmesélte, hogy az édes ízéért szereti a hőse. Minden más szó felesleges. Visszabaktattam hát az udvarra, és a sarokban álló trambulinra – hogy hogyan került oda – feküdtem hanyatt, és nem csináltam semmit. Ez a feladat jól ment, a Hold már csak fehér folt volt világoskék alapon, a kondenzcsíkok úgy foglalták keretbe, mintha égi amőba játék folyna. Már készültem ikszet rajzolni, de eszembe jutott, hogy táncolni kell, esőben vagy asztal tetején.
Ez énnekem gondokat okoz, tánc közben lomha vízilónak érzem magam, ezért soha, vagy alig is űzöm, de a trambulin adta magát, néhányat ugráltam rajta, de fájt a térdem, és a szomszéd is hülyén nézett. És mégis jó volt, mert ugyan magamban, de nevettem a szomszéd ostobaságán, és az egész világén is, úgy éreztem, azt csinálok, amit csak akarok. Cérnán gyakoroltam a fonást, és rájöttem, tudnék karkötőt készíteni, ha akarnék. Főzni is tudnék, ha kellene, és nincs az a sport, amit boldogult úrfi koromban ki ne próbáltam volna. Na, jó, a bézból, ezért egy fadarabbal messzire küldtem egy kavicsot, és ez is jó volt, tisztára, mintha pilinckáznék a nagyanyám udvarában ötven évvel ezelőtt.
Fényképezőgépem nincsen, de azért kinéztem az utcára egy turista szemével. Elég lehangoló volt a látvány, de azt is tudtam, két perc alatt beérnék a város szívébe, ahol kalapos alakok mindig fényképeznek, mert látják azt, amit nekem a több mint fél évszázados megszokás nem enged, rejtett stukkókat, kapualjakat, épületeket meg romokat. Ekkor jöttem rá arra is, hogy miért nem tudok máshol élni, és menekülök mindenhonnan őrült iramban, mert itt itthon vagyok. Erre vezetett rá a tanár néni a házi feladatjával, amit ím, elvégeztem, és egyben megköszönöm neki azt is, hogy módot adott rá, ha csak rövid ideig is, de ne arra a mocsokra gondoljak, amiben élek. Már ezért megérte.
Kész az élménynaplóm, és bizakodva várom a szeptembert. S hogy nem vagyok teljesen idióta, itt a bizonyság, csak megcsináltam a leckét:
„Hédi Katalin, a tardosi Fekete Lajos Általános Iskola tanára ilyen feladatokkal bocsátotta bele a nyárba az osztályát:
– Kóstolj meg egy olyan ételt, gyümölcsöt, amit eddig még nem ettél. Írd le, mit kóstoltál, milyen íze volt.
– Táncolj szokatlan helyen, esőben, az asztal tetején…
– Nézd meg legalább egyszer a napkeltét és a napnyugtát.
– Egy augusztusi éjszaka maradj fenn sokáig, és számold a hullócsillagokat. Ne felejts el kívánni.
– Feküdj ki a szabadba (fűbe, nyugágyba, trambulinba), és ne csinálj semmit. (csak bámuld a felhőket, hallgasd a csendet)
– Nevess, nevess, nevess. Annyit, hogy már fájjon a hasad. Annyit, hogy már ne is emlékezz, min kezdtél el nevetni. Annyit, hogy másokra is átragaszd a jókedved.
– Játssz sokat. Társasjátékot, kártyajátékot, drámajátékot. Most nem kell sietni sehová.
– Tanulj meg valami újat. Nem, nem az iskolai tananyagból, hanem valami olyat, ami mindig is érdekelt. Próbálj ki például egy új sportot, hangszert. Tanulj meg különleges karkötőt fonni, kártyavárat építeni, fára mászni, ugrókötelezni, görkorizni, muffint sütni…
– Légy turista (akár a saját településeden). Fedezd fel a lakóhelyed rejtett kincseit, és fotózd le őket, mint egy igaz turista. Küldj képeslapot valamelyik ismerősödnek.
– Keress fel egy igazi piacot.
– Készíts nyári élménynaplót mindarról, amit sikerült valóra váltani.
Sok-sok örömet a megvalósításhoz, szeptemberben szigorúan számon kérem: Hédi Katalin (osztályfőnök)”
Vélemény, hozzászólás?