Hángérien Empájer

Meleg sem volt már annyira, valami mégis megszúrta Lázár Jánost, s miközben a napi esedékes átadási ceremóniát vezényelte a Hajdúságban, nekilátott körmöt reszelgetni és hülyeségeket beszélni, mint Fejes Endre nyuszija.

„Debrecen legyen az ország második fővárosa. Az elcsatolt területek fővárosa, és annak a vidéknek a fővárosa, amelyet Magyarországnak, a Kárpát-medence keleti területeinek nevezünk.” – ezt mondta a fényes tekintetű, amivel csak gondolkodásra ihlet, és ebből mindig csak a baj van.

Ez a Kárpát-medence ez marha nagy, ha a sufniból nézi az ember, olyan országok osztoznak rajta, amilyenekről az írástudatlan Fidesz-hívő lehet, nem is hallott. Ezek, ugye: Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Románia, Szerbia és Ukrajna.

Háromszázharmincezer négyzetkilométer, hódmezővásárhelyi léptékkel egy beláthatatlan kontinens, ebből is fakadhat, hogy ebben a rengetegben a kancelláriaminiszter eltéved kissé, midőn a földgömböt forgatja mosdatlan ujjaival, és álmodozik.

Azt mondja ez az ábrándos lélek, hogy Magyarország a Kárpát-medence keleti területe, amely megállapítás szerint most én itt, Szombathelyen nem Hunniában ülök, ugyanakkor meg a Partium meg benne van a pakliban, azaz, indulhat a hatalmi harc Nagyváraddal megint.

A lázári gondolatkísérleten merészen tovább haladva, az itteni részek fővárosa Szombathely legyen, mert ő úgyis a Nyugat Királynője ha szakadozott is a ruhája, aztán kis idő múlva nyögheti Bécsnek büszke vára a helyi panelprolit. A déli vidékekre meg Pécs primátusát lehet javasolni, mert mér ne.

Ilyen fölállás mellett, ha kormányzó úr beköltözik a várba, mi maradhat neki? Csak a fakockáktól sújtott Budapest, amelyről köztudott, hogy nem igazán szívelheti őt, mert a kedves vezető a vályogfalú falvakban van igazán honn, ott az ő világa. Így máris kész a gebasz.

Most pedig, hogy az ujjaimat kihúztam a csillogó éjjeli edényből, belehelyezkedek mintegy a lázári agyba, vagy a helyére, a hiányába, és a mélységes homályban az találom, hogy nagy a baj. Igaz, hogy a térképen kicsit eltévedve, de az Antalli ideát fejleszti ő tovább.

Az ország első számú szétkúrója lélekben képzelte magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, ez a mostani meg már a gyakorlatban is. Ez az álmodozás jól jöhet a Trianonba ájult szavazótábornak, kárvallottjai azonban lehetnek a jelenlegi határokon kívül és belül is szép számmal.

Ez is egy jelzés a kettős állampolgároknak, hogy kire érdemes szavazni, és ők addig-addig szavazgatnak, erdélykednek, mígnem az az ország, amelynek amúgy az állampolgárai, ezt a játszadozást meg nem unja. Minekünk, libsibolsiknak sem az igazi, homelessek már vagyunk, de, hogy a határon túlról szögeljék a koporsónkat az mégse komilfó.

Mert hát, erre megy ki az egész, jó fasiszta módján megfejelve némi kakastollas nacionalizmussal. Igaz, hogy kicsit hibás, kicsit elmeroggyant, de a miénk. Viszont addig nagyfiúskodnak ezek, míg a szomszédok meg az Unió be nem mutatja a középső ujját, mint már emelgeti is.

Haveri ország a szögesdrót közvetlen túlfelén már úgysincs, csak lengyel véreink osztoznak a tébolyban, meg úgy másfél millió talpas a fülkékből. És mégis folytatják, míg el nem fehérül a száj is. Lélekben építik a Hángérien Empájert, a földgömb meg huss, elszáll a magasba, a’la Chaplin.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum