Nyolcvannégyezer

Én nem tudom már a vén fejemmel, mi folyik a kétegész egyes szorzójú CSOK-osoknál augusztus havában, hogy milyen tragédiák zajlanak a pénztárcájukban meg a párnacihában, mert úgymond védett korba lépvén, mintegy apriori áldott állapotban leledzek iskolakezdésileg, így nem is kell infarktust kapnom, hogy parizer legyen-e, vagy tolltartó, meg csillivilli irka.

Tavaly született egy Gfk-s felmérés (nem az ujjamból szoptam), amely arra az eredményre jutott, hogy az általános iskolát kezdő családoknak (tanszerek, tankönyvek, sportszerek, ruházat, informatikai eszközök, bútor) átlagosan nyolcvannégyezer forintba kerül egy kölök. Hasonló összeggel számolhatnak a szülők idén is, és Rétvári Bence mosolyog, mert szerinte ez fölöttébb klafa.

Ha kettő darab friss, dresszírozandó, hazafiasan testnevelő egyed van a családban, akkor ez alapján megengedően százhatvan ezrest kóstál a két, leendő engedelmes választópolgár kiképzésre küldése, és a közmunkás szülő csak ámul, mert szerinte ennyi pénz nincs is a világon. Vagy ha igen, akkor valahol az üveghegyen túl, a kurtafarkú kismalac segge lukában.

Mindez azonban egyáltalán nem érdekes, mert itt volt nekünk a vizesnyúlósvébé, ami alélás és zuhogás, össznemzeti gyönyör, és, ha bajok adódnának a pénzekkel a proletárnál, csak megnézi a negyedmilliárdért összeollózott visszatekintő filmalkotást, iszik egy korty szenteltvizet, leköpi a budi sarkában álló fröccsöntött Soros-szobrot, és helyre is áll a világ rendje, dicsérve a vezért örökkön örökké.

A hat éves forradalmár azonban, aki még nincs megáldva a haza forró imádatának mindent ellepő bugyborékoló iszapjával, ott visít a sarokban, hogy Dagobert bácsis tolltartó, vagy más rajzolt alak. Nem vagyok tisztában momentán a rajzfilmes divatirányzatokkal, de, hogy a kis Dömének – akinek az apja valamely állami intézmény öntudatos csinovnyikja – olyanja van, ennek a miénknek is kéne. Perszehogy.

Ilyen veszedelmek elől pedig nincsen menekvés. Már tavaly fölismerte ezt a házhoz járó hitelező cég, aki kölcsön eszközlésére biztatta a lekonyuló apákat és anyákat, ami ahogy röhej, úgy tragédia is egyben, mert a kufárok fölismerték az iskoláztatásban megbúvó piaci rést. S mivelhogy jobban teljesít, idén nyári táborozásokra is ajánlgattak uzsorát, és ez Magyarország.

Az apa mit tehet, örül neki, hogy itt lehet. Mindeközben, akik arra szerződtek, hogy ez az egész kupleráj élhető legyen, egymás basztatásával foglalatoskodnak a szélsőjobbtól a vérveres balig, kiestek az időből meg a térből, és, akiket boldogítani volnának hivatottak, belerokkannak az életbe. Hajuk kihullik, fülük lekonyul, a csöcsük pedig megereszkedik, úgy nézik a tűzijátékot huszadikán, és más cirkuszi mutatványokat.

Viszont a kisdednek általában enged az igencsak öntudatlan szülői egyed, mert valahogyan így van dresszírozva génileg. Ez a késztetés már ázalékállatka korában is benne volt, és az év százmilliók alatt csak hatványozódott. Így jár az evolucionista, a hit azonban ezeken a buktatókon is túlsegíthet. A kreacionizmus szerint ezt a szemétdombot a jóisten rázta ki a kisujjából, ellene tenni nincs mit, és jól is van ez így.

Különben is, az ember eredendően bűnös, így a szakállas azt veri le hetedíziglen rózsaszín, csillogó tolltartó és hátitáska formájában a mai szerencsétleneken, hogy az ősanya meg apa beleharapott abba a kurva almába. Mindez szép gondolat, a mi világunkban azonban nem szerencsés, mert a mai apák és anyák, ha még pár iskolakezdést a nyakukra küld az Úr, akkor birnami erdőnek képzelik magukat, és megindulnak. Viszont, hogy merre, az nem tudható máma még, talán vaknyugatnak, esetleg a Várkert Bazár irányába, végleg átadni azt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum