Apák és fiúk

Rékasi Zsigmond tizenhét éves, és rácsodálkozott a világra. Olyannyira, hogy ligetet véd, és kormányváltásról vizionál. A fiatalember Rékasi Károly és Détár Enikő fia, a papa pedig köztudottan konzervatív figura, így nem boldog a kölök ugrálásától, de nem is pofozza fel.

Eddig ez egy családi történet, ami elkezdett beleágyazódni a történelembe úgymond, mert ez Magyarország. Rékasi kábé két éve motorral törte magát cafatokra, és térne már vissza a színpadra, ami szándékot most már nem a mankók, hanem a manusok akadályoznak meg.

Úgy hírlik, hogy a kis Rékasi buzgólkodását nem nézik jó szemmel a nagyobbik munkahelyén, s emiatt a papa szerepektől esik el, és tulajdonképpen ez az ok, ami miatt a bulvárhírrel elkezdtem foglalkozni, meg természetesen, mert nekilátott gyötörni a hányinger.

1990-ben a posztfasiszta Csurka István tett közzé egy dolgozatot „Apák és fiúk” címmel, amelyben az SZDSZ vezérkarának felmenőivel foglalkozott, hogy azok milyen komcsik má’, s hogy emiatt a kölkök is fogják be a pofájukat. Ez a tempó nem igazán tetszett a népeknek akkor, s joggal.

Elvetemült alakok és elvetemült rendszerek listáznak származás és rokonság kapcsán, de míg harminc éve Csurka magányos jelenség volt, ma már rendszerszintű a mocsok. Akkor a fiúk feleltek az apák bűneiért, ma az apákat vonják kínpadra fiaik miatt.

Rékasi esete ugyanis nem magában áll. Volt egy diáktüntetés nem is oly régen, amelyből akkor Kövér házelnök azt a következtetést vonta le, hogy aki tanulók azon részt vettek, azoknak a szülei csakis kommunista funkcik lehettek. Ilyen egyszerű a világ kövéri olvasatban.

Ebből a kifordított logikából Rékasi esete azt mutatja, hogy mivel a fia liberális vadhajtás, maga Rékasi is kommunista funkci, ezért nem kaphat meg bizonyos szerepeket. Kövért ismerjük, amit művel, az a legprimitívebb antikommunizmus és politikai rasszizmus.

Ám, amint kitetszik, hülyeségében, gonoszságában egyáltalán nincs egyedül, sőt, azt mondhatnánk inkább, hogy rengetegen vannak hasonszőrűek. Erre épül a rendszer, mondhatni. Aki nincs velünk az ellenünk van, aki nem fideszes, nem magyar, és dögöljön meg.

Rékasi egyébként egyáltalán nem a szívem szottya, azért álltam neki foglalkozni a kínjával, mert azt is példázza, mi folyik a mélyrétegekben. Lehetetlen már fölmérni, hogy az apja, fia, menye, húga etc. miatt hány ember nem kapott munkát, vagy hányat rúgtak ki.

S ha már rosszkedvünk okát materializálni kell, akkor legfőképpen ez az, hogy az értelmes élet lehetőségét veszi el a népektől a NER-rezsim, minden más mocska mellett persze. Aki nem tapsol ütemesen, halálra van ítélve. Nem kivégzik, csak kiéheztetik.

Csoda, ha menekül innen ki merre lát? Csurka böfögése után volt egy kis szünet, amikor azt hihette az ember gyereke, hogy kisüt a Nap. Nem így történt, bár nem volt ez szükségszerű. Ki hitte volna akkor, hogy a kollégisták ennyire elvadulnak, és a rossz emlékű III/III-asnál is mélyebbre süllyednek? És még nincs vége.

Ahogyan a NER elterül az országban, és beszivárog a legrejtettebb zugokba is, a lelkek és a bugyogók mélyire, úgy hisz egyre kevésbé a reménytelenségbe zuhanó polgártárs Turgenyev Bazarovjának, aki azt hitte: „Az ember jó, a körülmények rosszak.” Nem igaz, nagymama, a rossz körülmények ganaj embereket produkálnak. Így megyünk tönkre teljesen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!