Lett öröm, aludni se tudtak az éjjel. Tegnap a Nemzetközi Úszószövetség főmuftija minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve felkiáltással lángoktól öleltünknek ítélte a 2024-es rövidpályás úszó világbajnokság megrendezését, amellyel újólag bizonyította nemzeti nagylétünket. Na, ugye!
Szakértői vélemények szerint akkor már – talán – nem kell új uszodát vagy mézeskalács házat építeni, de ez a megengedő feltételes mód azt is jelenti, hogy esetleg igen, és ezeret. Hét év rohadt hosszú idő, és még az is lehet, hogy akkor már nem egyetlenünk dirigálja ezt a kuplerájt, mégis, sokkal inkább valószínű, hogy de, igen, ha így mennek tovább a történések a szögesdrótok között.
Ezt a dodonait arra alapozom, hogy minden jel szerint például az MSZP, mint pufók cserkészcsapat, kollektíven és teljesen elhülyült. Ennek kézzel fogható jele, hogy miközben a Fidesz évek óta nehéztüzérséggel lövi szét az országot, és röpködnek a srapnelek, ezek idióta módon az EFOTT-on henna-festegetéssel óhajtottak szavazóbázist bővíteni. Pedig Kunhalmit még bírtam is valaha.
De vissza az ugrótoronyba ájult Hunniához. Ez a mostani, két hetes csobogás százharminc milliárdot kóstál, amely zsebpénz kérdéseket generál a még gondolkozni képes polgártársakban. Az aggodalmakat azonban a Magyar Hírlap névre hallgató nyomdaipari termék azzal hessegeti el, hogy nincsen most ideje a kérdéseknek, örüljünk kifulladásig, mert az éjszaka sosem ér véget.
Mindez azt a fájdalmas emléket ébreszti fel bennem, hogy számos költözésem egyike során egy jó szándékú, ámde fölöttébb jámbor cipekedő ember a kincseket érő bakelitjeimet elejtette a lépcsőházban, s midőn azok pattogtak és ugráltak a kövön, magam pedig verődtem földön és égbolton, egy degenerált óvodás magabiztosságával így nyugtatgatott: nem baj ám.
Kötődése és tartótisztje okán az MH valahogy így viszonyul a közpénz magánzsebbe történő transzformációjához, a magunk részéről azonban még annyival egészítenénk ki a kórképet, hogy már kérdezni is teljesen fölösleges. Ott, ahol egy Polt Péter ül a szarhalom közepén, eleve halálra van ítélve mindenfajta érdeklődés, amiről Hadházy Ákos, LMP-s tótumfaktum tarthatna vetítettképes előadást.
Hangfelvétellel bizonyította, hogy lopnak itt cefetül, ezt csatolta, iktatta a feljelentéshez, a rend éber őrei viszont úgy értékelték a ganajságot, hogy nem merült fel hivatali visszaélés vagy hűtlen kezelés gyanúja. Polt válasza pedig arra a kérdésre, hogy miért nem történt semmi sem, ez: “A nyomozás időszerű befejezésének akadályát az igazságügyi építész szakértő késedelme okozza.”
A mostani rendezés sikerét viszont nem késlelteti semmi. Hogy hét év múlva is rajtunk legyen a világ szeme, ahhoz rabszolgákat alkalmaz a NER, végül is ehhez ért. Ápolóknak lehetett pályázni, hogy a nagy eseményen, fizetés-kiegészítésképpen egy hetet dolgozzanak. Pénz erre nincs, azt mondták nekik, egy-két nap oké, a többiben megengedik, hogy önkénteskedjenek.
Valaha is volt kommunista szombat, ez annak a továbbfejlesztett változata, azzal a delikáttal, hogy nem verte a mellét az akkori Lázár, a György, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Ennyit mondott csak, tiéd a gyár, magadnak építed. Most meg tán: övé a stadion, neki építed, de ez csak a kákán való csomókeresés minősített esete.
Vigasztaljon azonban minket az a tudat, hogy a nagy kékség közepette Semjén fővadász kóbor kutyának képzelte magát, bizonyítva, hogy az élet még most sem állt meg teljesen. „Ha én kidobott, kóbor kutya lennék, akkor azt kívánnám, hogy egy jól irányzott lövéssel ejtsenek el, mintsem nyomorultul fagyjak meg, megegyen a rüh, éhen pusztuljak vagy elüssön egy autó és az árok szélén még napokig kínlódjak.”
Ekként ábrándozott a világ összes gondját magára véve, viszont szerintem a kisemmizett, átvert ápolókra gondolt ő ezzel az antropomorfizálással, jelesül, hogyan oldaná meg az összes, nyüves gondjukat egy nagy durranással. Viszont az ápolók a medence mellett mi magunk vagyunk. Végezetül, hogy újólag bizonyítsam a versekhez való perverz vonzódásomat, Tóth Árpáddal fejezem be. Nem csak azért, mert érdek nélkül tetszik, hanem, mert éppen ez van: „Fekszem megadva, békén, resten,/ S néz rám, át a végtelen esten,/ Tűnődve sorsomon, az Isten.”
Vélemény, hozzászólás?