Maci a magasban

Horváth Károly, ötvenhat éves plüssmedve ott ült a panel tizedik emeletén a kanapén, s mivelhogy nyár volt, nyár, és röpke lepke szállt virágra, meg zümmögött száz bogár, izzadt is volna, ha lett volna hozzá tehetsége, de ilyenje nem volt neki sohase. Bamba egy jószág volt magunk közt szólván, és plüssmedvéhez képest nagyon hosszú élete során semmit nem tanult, és azt a keveset is elfelejtette már.

Megviselte a sors, most, vénségére, amikor fülei szakadoztak, bundája csimbókokban lógott, és egyik szeme helyén, tisztesség ne essék szólván egy gomb – medvék, egy gomb – virított, és végtelen napjait megülte a magány, rádöbbent, hogy számot kell vetni életével, mielőtt a lomtalanítás elhozná számára a tisztességtelen halált.

Arra döbbent rá, hogy minden nappal, amit még élnie adatott, egyre világosabban emlékszik a mélységes múltra, amikor kikerülve a varrógép körmei alól valami kislányhoz került, aki csak Micimackónak nevezte, pedig ő tudta, hogy Horváth Károlynak hívják. Senki nem nevezte el így, de fűrészpor lelke ezt zakatolta, és ő hitt neki.

Iskolába nem járatták, azt a keveset, amit tudott a világról, saját erőből szedte össze, viszont kezdetekben jó sora volt, ezt meg kell hagyni. Hintázni vitték a játszótérre, kis gazdájával aludhatott illatos, habos párnák között, ölelgették és csókolgatták, ami maga volt a plüssmedve-mennyország. De hamar rá kellett döbbennie, hogy az ember háládatlan fajta.

Ahogyan cserfes, copfos gazdája kicsit megcseperedett, behajította őt egy sarokba, elfelejtve azt a sok szépet és jót, amit együtt éltek át. Ott ücsörgött Károly, a pókok hálót szőttek fülei között, a legyek pedig leszarták a szemét, hogy majdnem belevakult. Évek teltek el, mígnem egy nagytakarítás során megtalálták, elborult elmével, és porülte szőrrel.

Ahogyan kiemelték a bútorok közül, ahová élve eltemették, szúrta a szemét a fény, tagjai nyilalltak, és vágyta is már a kukásautót, de felsőbb hatalmak másképp döntöttek. Így került a mosógépbe forogni, és megismerni az óceánok mélyét, s ahogy száradni csipeszelték az udvari kötélre, meglátta a csillagokat, a Tejutat, és visongott, hogy jó, Micimackó is lesz akár, csak hagyják még élni kicsit.

A sors kegyes volt hozzá, így került a panel tizedik emeletére kopottan és öregecskén. Új gazdája hintázni nem vitte, vele nem aludhatott, csak ücsörgött azon a rohadt kanapén, ami alig is volt jobb, mint a sarokban elfeledve létezni. Nem tudta, mennyi időt töltött a félhomályban, de azt látta, hogy a világ teljesen megváltozott, olyanná vált, amiben nem jó lenni.

Egyik nap látott a tévében egy másik medvét a messzi Angliából, akit Ruffának hívtak, és az ottani külkök lufikat kötöttek rá, meg kamerát, és az egekbe eregették Ruffát, hogy elérje a csillagokat. Károlynak belehasított szívébe a vágy, hogy ő is lengene göncölöket nézni, így állott neki várakozni végtelen időkig.

Egyik nap, itt a tizediken, amikor csorgott a falakról az izzadság, ezek a prolik nekiálltak valami heppibörszdéjezni, tele volt a szoba luftballonokkal, és Károly rádöbbent, hogy itt a nagy alkalom. Éjszaka, amikor a lakásban már mindenki horkolva böfögte föl a söröket és a borokat, Károly minden maradék erejét összeszedte, a lufikat magára csomózta, a kitárt ablakhoz kúszott, és kilebegett a végtelen szabadságba.

Lenézett az alatta elterülő tájra, a holdvilágnál látta a kék plakátok tengerét, látta a föláramló nyomorúságot, de ott a magasban várták a csodák. Szikráztak a csillagok, a Hold pedig sajtból volt, és, amikor Károly elérte a sztratoszférát, már éppen Ruffának álmodta magát, és készült beleharapni az éji lámpásba, amikor hirtelen beütött a ménkő.

Károly nem tudhatta, hogy a léggömbök magyar gyártmányok, hogy kilopták belőlük a matériát, pedig így volt, és sorban, szépen, egyesével durrant szét az összes, hogy a tompa hangokat felváltsa Károly halálsikolya, aki kilencegésznyolctizedszekundumnégyzettel zuhant az anyaföld felé, amit ugyan nem tudott, viszont rohadtul érzett.

Sikított, ahogyan közeledett a vég, a hercektől elpattantak tiborcistván selejt lámpabúrái, az autók riasztója bekapcsolt, a panelek ablakaiban világosság gyúlt, néhányan éltették a forradalmat, Károly pedig már látta a fényt, amikor valami melegre és puhára érkezett, csak úgy toccsant.

Hosszan feküdt ott csukott gombszemével, nem tudta, ez a medvemennyország, vagy pokol, amikor megcsapta az orrát a szarszag. Fájó tagjait nyújtogatta, körülnézett, fölült, látta, hogy ott ücsörög egy trágyahalom közepén, és elömlött benne a bizonyosság, hogy otthon van, és már egészen biztos abban, hogy ő se nem mézédes Micimackó, se nem büszke Ruffa, hanem Károly, a panelproli, magyar plüssmedve.

Egyből visszatért a virágos jókedve. Egy fröccsre támadt óhatatlan szomja, kiáltani akart, de csak suttogott, hogy emberek, emberek, de senki nem hallotta, még a trágya tövében heverésző homlessz sem, akinek édes nyál csorgott elő a szájából álmai gőzei alól, amikor csirpelni kezdtek a madarak, köszöntve az új napot, mert ők sem tudták, hová születtek.

Károly pedig szorult helyzetében lomtalanításról álmodott, ami hajdani rémség immár kiváltképp csábító lett volna, mert a szar egyre inkább húzta magába az űrhajós mackót, szívta szinte. Így kelt föl a Nap, amitől közmunkások csoszogása hallatszott, vánszorogtak a trágyadomb felé vasvellájukkal, Károly pedig látta, hogy fölöttük csattog, ver fűrészporszíve, és el volt veszve, azt hiszem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Maci a magasban
  1. Jane Doe szerint:

    “Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni…”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!