Félelem és egyéb mókák

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán.”
(FM)

Lassan szüksége lesz O. V. polgártársnak egy saját bejáratú Reichstagra, mert nem úgy működnek a dolgok, ahogyan azt Finkelstein hülyeség-guru elképzelte. A migráncs tamtam ugyan pörög, és nap nem telik el, hogy ezek a szerencsétlenek ne tosznák szét fél Európát, de a mi lányainkra és asszonyainkra csak nem támad gusztusuk a rohadékoknak.

A nógrádik és más szaghoz értők óránként mesélik a rémíteni kívánt magyarnak, hogy a kerítések tövében ott liheg több millió vérszomjas fenevad, aztán csak nem látni egyet sem, így jobb híján a megafonos embert kell súlyos évekre láncra verni, miközben Manchesterre mutogat a paraszt, és a panelproli még most sem fél eléggé.

Ölik a keresztényt, irtják, így hazánk egyetlene óvó karjait kiterjeszti szerte a nagyvilágra, hogy valami fogvacogást érjen el kedves választói körében, de csak nem akarnak csattogni azok a protkók. Minálunk feltámadási körmenetbe nem hajtanak furgonok, elsőáldozást nem zavarnak meg távirányított bombával, tarthatatlan.

Elszívják a kultúránkat, lófaszt. Ugyanúgy szól a nóta a jó ebédhez, a talpak ugyanúgy lépnek egymásra. Fenyegetik a rezsiharc vívmányait, hogy államunk milyen faszán kaszál a központosított árakon, de ezt sem kell tudnia a parasztnak, hogy lehetne olcsóbb, mint amit a birkózó kitalált. De Brüsszel itt tornyosul már a fejünk fölött, eltapos, és elfogytak a kék plakátok.

A rezsim toporzékol, féjjé má, cseszmeg, és másfél millió agyhalotton kívül a többség erre nem hajlandó, dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ. Lassan két éve megy a nyüszítés, és a népek nem reszketnek kellőképpen, hozzuk hát közelebb a terrort, amely leszarja kies hazánkat, amint az kitetszik.

Legalább már egyetlenünket akarja valaki legyilkolászni, ha mást nem is. Tegnap ezért újra felmelegítették a még 2015-ben letartóztatott két barom ügyét, akik sorozatlövő fegyverekkel, hangtompítóval és éles lőszerekkel szambáztak az autópályán, amikor lekapcsolták őket. A mértékadó Magyar Idők szerint azt akarják bizonyítani, hogy merényletre készültek O. V. ellen, de ez se megy.

A nyomozást tehát meghosszabbították szeptember 21-ig, és minden valószínűség szerint egészen a választásokig el is húzzák, két kimenetellel. Vagy az urnák nyitása előtt egy héttel derül ki, hogy na, ugye, ezek le akarták mészárolni a jótevőnket, vagy a választás után két héttel fölmentik őket. Más eshetőség nincsen.

További delikátok lesznek még, hogy némely tüntetéseket tettlegességig provokálnak a kopaszok, s ha ez sem lesz elég, Habony fölgyújtatja a Lendvai utcát, mert félelemre és reszketésre olyan szüksége van a despotának, mint egy falat kenyérre a pröküttjéhez, amelyet golyóállóban tunkol. Itt tartunk jelenleg.

A delírtől egyetlen módon menekülhetünk, de ezt ne adja Isten. Ha Botka, a szocik új királya tovább folytatja a Gyurcsány elleni hadjáratát, lenullázva a váltás minden lehetőségét, akkor a fentebb vázolt forgatókönyvre egyáltalán nem lesz szükség. A primitív és agresszív bagázs fütyörészve folytathatja az ország lezüllesztését, és a végén a mi hülyénk csettinthet majd hurkás ujjaival, hogy na, ugye. Viszont akkor félnék inkább, ha lehet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!