Nem minden Orbán, nem minden Putyin

Ezért megint le leszek kommunistázva, de egye rosseb. Úgy tűnik, nem csak Balog tiszteletes képes túltolni a biciklit, hanem tudatlan zsenge ifjúságunk is, aki lányos zavarában és túlzott buzgalmában most a butaság bátorságával a Szabadság téri szovjet emlékművet föstötte le víz alapú narancssárga festéket tartalmazó lufibombákkal, ami meglátásom szerint nem igazán komilfó cselekedet.

Komáromy Gergőnek hívják a megtévedettet, akit bűncselekmény gyanúja miatt elvittek a rendőrök, és ettől ő most bizonyára boldog, hősnek érzi magát, holott csak egy tudatlan nímand, aki szégyent hoz a tüntetőkre és nem védekezhet azzal tettét indokolva, hogy hát, kérem, itt a tavasz. Másrészt pedig virtuálisan kezet foghat a náci söpredékkel, mert ez a pörformansz hozzájuk teszi hasonlatossá őt is.

Egészen egyszerűen magyarázom el. Az a Kolja, Iván, vagy akárki, akinek az emlékét őrzi ez az építmény, nem azonos Putyinnal, sem Sztálinnal, de még Rákosival sem. Orbánnal meg pláne, és nem tehet arról, hogy a röpke szabadság, amiért ő fenségesen megmurdelt, Jalta okán egészen más irányokat vett. Ilyen megfontolásokból lehetne föstékezni Churchillt is, meg Rooseveltet, akik ketten együtt sem voltak elég erősek a grúz barom tébolya ellen.

Az a Kolja, Iván, vagy akárki azért adta a nyomorult életét, hogy 1945 tavaszán itt minálunk is föl lehessen jönni a pincékből, ki lehessen tárni a betört ablakokat, és más cuki dolgok, egészen a kékcédulás választásokig, ami testvérek között is 1947-ben volt, ilyképp a kommunista tombolás beköszöntéhez ezeknek a szovjet katonáknak annyi köze volt, mint például Puskinnak, vagy a végül megzakkant Tolsztoj Leónak, azaz, semmi.

Szovjet hősi emlékművet festékkel bombázni olyan tudatlanságra vall, mint a Heineken vörös csillagját betiltani, így mindkét oldal számára az a javaslatom lehetne, hogy tessenek tanulmányozni poros könyveket, de idő hiányában elég lehet egy is, mondjuk Williem Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című dolgozatát, amely mű elég testes, de ebből fakadóan alapos is. Mindjárt másképpen néz tőle az ember az ilyen emlékművekre.

Csak csöndben mutatnék rá arra, hogy zavaros világunk nem fehér és fekete, s aki így észleli, semmiben sem különbözik Orbántól, aki hatalomtechnikai okok miatt látja és láttatja annak. Szovjet hősi emlékműveket hajigálódni arra alkalmas, hogy a lakájmédia majd harsoghassa, milyen elvetemültek ezek a sorososok, Istent, embert nem ismernek, amikor pedig voltaképp tapsolni volna kedvük, mert valójában, szívük szerint ők meg buldózerrel mennének neki.

Tessék lenyugodni tehát szépen, aztán kitisztult elmével körbenézni újra a világban, s ha már a mi friss forradalmunk szimbólumává vált ez a festékezés, akkor a lufi-támadások céljait alaposabban kijelölni szükséges. Javasolhatnám a stadionokat mondjuk, amelyek sokkal inkább jelképei az orbáni diktatúrának, mint egy ványadt szovjet emlékmű, és még számos más, alaposabb indokkal gyűlölhető objektum létezik kies hazánkban.

Mindazonáltal ez a dobálózás is azt bizonyítja, milyen nagy bajban van minálunk az oktatás, és még azt is, hogy tényleg ideje lenne szembe nézni a múltunkkal, ami ezidáig elmaradt. Ebből, illetőleg ennek hiányából fakadón terjednek ordas-, és debil eszmék is egyaránt, zavart képezve az erőben, a választópolgár tudatában pedig még inkább.

Ehhöz a kívánatos lenyugváshoz meg egészen különös olvasni valót ajánlanék. Szerb Antal – akit, ha ezek a szovjetek előbb jönnek be, tán nem vernek agyon – „A világirodalom története” című munkájának orosz irodalomról szóló fejezetét, amely gyönyörű plasztikussággal ábrázolja a végtelen sztyeppék néplelket alakító andalító ritmusát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!