Pisálás közben

A férfiember evilágon elvégzendő feladatai közül tán ez az első, amelyet macsóként kell abszolválni. Laza terpesz, mókus elővétele és fölkészítése a feladatra, és ötven éven túl a várakozás. Azért mentünk a négyzetméterbe, hogy kisugarazzon, ami arra vár. Aztán állunk ott bambán, hogy alig csöppen. Nehéz dolgok ezek a hímállat életében.

A drága Marquez mutatja be nekünk a ’kolerában, hogy is van ez a leszálló ágra érkezve. Nem akartam igazán, de ez jutott bele az agyamba. Mentségként, mindenről szövegek jutnak az eszembe, vagy zenék, de arra is föltenném a vashatosomat, hogy órákon át mondok neked József Attilát, míg el nem fehérül a száj is. Természetem az enyém.

Juvenal Urbino doktor, midőn a halál felé vitorlázott hosszú élete végefelé, arra lett figyelmes, hogy vizelete elkalandozik. Nem egyenes és mindent lehengerlő sugárban indul a célja felé, hanem, összevissza sprickol, külön ágakra válik, és új utakat keres csorgásában. Akkor jöttem rá, öregszem, amikor Urbinóként figyeltem magamat.

Megvolt a szökőkút, és erről ennyit, vitát nem nyitok. Ám akkor az alfeli gondokról az agyamra száguldozva beötlött, hogyhát, ez van itt is, ebben vagyok én, nem kell boldogságiul Macondóba vitetni magamat fehér elefánttal, se nem páncélozott járművekkel, ahogyan ez szokásban van minálunk örömös napok kapcsán, a háború a spájzban van magunk közt szólván.

A fő dilemma tehát, hová pisálhatunk bántás nélkül. Gyanítom, csak a susnyásba, megalkuvástól mentesen, mert bármi érdekes, én most ennek okán arról mesélnék, hogy mi folyik itt. Illetve ott, mert mindenről az jut az eszembe. Szörnyű pilláimat Szombathelyre vetem, ahol épp ülök is, és a kilátás, az valami utánozhatatlan, drágám.

A tévére nézek csak, és máris a városházán találom magamat, ahol szintén ilyen ötvenesek döntenek arról, hogy én az ősztől milyen Csehovot nézzek a színházamban. Őket is megviselhette a mellékhelyiség meglátogatása, mert ezerrel nyomják a baromságot, amit nem részleteznék, hiszen a botrány immár országos, és te, nyájas olvasó, bizonyára tudod, hogy az orbánbébik mit is tettek itt.

Pofán köpték a népet magunk közt szólván, akik, amikor a szörnyű színjáték folyt a falakon belül, odakint, pár méterre szerették volna akaratukat az általuk választottakra kényszeríteni, természetesen a siker legkisebb reménye nélkül. És ami miatt ez ilyen nehezen fordult meg bennem, és végül mégis győzött a közlés kényszere, az alpolgármesterünk dumája volt, aki Koczka névre hallgat, és megmutatta az orbáni világot, amely voltaképp ő maga, egy személyben.

Kijelentette azokról, akik őt megválasztották, hogy ne ugassanak bele már az ő döntésébe, amely pedig róluk szól. A központ leiratban megküldte, hogy Jordánt ki kell csinálni, és azt is teszik, szemük nem rebben. Mindenki le van szarva, legfőképp a választó, a keményen dolgozó kisember, és ami a legszebb az egészben, Jordán annyi nekik, mint a kisvasút, amit meghosszabbítanak, ha sokat pofázol.

Így megy ez. Alpolgármester úr a főnökével, aki hajdanán tisztességes orvosember volt, de ebbéli állapotát már nagyon régen odahagyta, és látszik rajta, igazából azt sem tudja, hol az istenben van, áll a klozettban, hugyoznak, egymás gatyáját érik a mellékösvények, miközben hátba veregetik a másikat, hogy ezt is elbasztuk, Oszi. Hogy visszakanyarodjak Urbino doktorhoz, ő sem abba halt bele, hogy félrevizelt. Egy jámbor papagáj volt az oka, hogy kitörte a nyakát. Ilyesmiben reménykedhetünk, másban nem igazán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!