Alig örvendezett kicsit Béla, hogy fölengedett a fagy, arra kellett rádöbbennie, hogy valami évezredes fáradtság üli meg. Nem az a fajta, amelyet kutyaként le tud rázni magáról, hanem valami ősi baj, amikor minden porcikáján érzi a gravitációt, hogy a föld, mint valami fekete lyuk akarja elnyelni őt, ami elől nincsen menekvés. Itt a tavasz, gondolta, holott a széttöredezett varjak alig álltak össze egésszé, léptük mégis recsegett, és károgásuk sem jutott túl a bukszusokon, a rigók pedig, akik nyolcezer év múltán újra dalra fakadtak, elhallgattak megint, mintha soha nem is lettek volna.
Béla rájött, hogy átverték, és nem az emberek, akiktől ezt már megszokta, és nem is csodálkozott volna, ha így történik, hanem valami más, hatalmasabb dolog, amely ezt az egész cirkuszt, amit úgy életnek neveznek egyébként, igazgatja. Irányítja ide-oda, lökdösi Bélát, mint rossz, lehullt levelet, tehát megint az a kurva sors, amivel szembe került, ahogyan több mint fél évszázada mindig, és ekkor döbbent rá, hogy a tagjait, szemeit megülő végtelen súlyok nem azért vonszolják, mert mindjárt kinyílik a hóvirág, hanem mert visszavonhatatlanul elkezdett öregedni, amit eddig nem vett észre, viszont most már végképp szembe kellett néznie vele.
– Adj egy beöntést! – Készült fel a számvetésre a fröccsök urához fordulva, és rá is csodálkozott. Tudta, hogy múlik az idő, de arra nem volt fölkészülve, hogy ennyire. Ránézett az italt gyártó kézre, és felfedezte rajta az évtizedek barna foltjait, ránézett barátja arcára, és észrevette az őszülő haját, ahogy belepte a dér, pedig igazán hideg sem volt, megvizsgálta görbülő hátát, és látta benne saját magát, mint valami dévaj tükörben, amit most foncsoroztak újra, hogy fityiszt tudjon mutatni a benne elmerülőnek. És ekkor jött rá arra is, hogy az örökké húst klopfoló, a templomban óbégató duplagyűrűsök nem öregebbek nála, csak másképp mutatkozik rajtuk a sír felé való igyekvés, és bár röhögni lehet rajtuk, de már nem érdemes, mert a pattanásos képű kamaszok őt is csak akképp látják, mint a templomban ajvékoló öreglányokat.
Ezzel a rádöbbenéssel vette kezdetét Béla új élete, tudta, hogy a bakelit „B” oldala forog, és azon vannak a rosszabb dalok. És most jött rá arra is, hogy a nyavalyái, az éjszakai pisálások nem azért vannak, mert sok kávét ivott, ahogyan mindig ráfogta, és nem azért ébred úgy, mint akit fölnégyeltek, mert az ágya göcsörtös, hanem mert a tagjai készülnek szétszakadni az elhasználtságtól. Nem volt ez valami bájos fölfedezés, mégsem döbbentette meg. Most lett világos az is, hogy az a kétszáz méter, amit a házától a kocsmáig már évek óta csak vánszorogva tudott megtenni, nem azért nehéz, mert szétülte magát, ahogyan jóindulatúan hazudta mindig, és hogy holnap jobb lesz biztosan. Nem. Ez ő, ez a vánszorgó vénember. Így látta meg magát hirtelen egy idegen szemével, nem volt fájdalmas, csak kijózanító.
Ezért kellett kérnie még egy fröccsöt, hogy az új helyzetet világosabban lássa, mint amikor először ment az iskolába hátán a táskával, hogy fölfedezzen egy új világot, most is ez történt, azzal az apró módosulással, hogy az alagút végének fölfedezésére indult, és ez is mutatkozott annyira izgalmasnak, mint az egyszeregy rejtelmei és a kisdobosok hat pontja, vagy mennyi. Rájött, hogy tulajdonképpen ez megszabadulás, mert immár semmit nem akar az élettől, senkinek nem kell megfelelnie, átúszta a nagy vizet, a túlparton van, ahol meg lehet pihenni, a sok szaros-hugyos kamasz meg mindennek előtte áll, retteg tehát. Körülveszi őket az élet a számtalan örvényével, minden kínjával, amin ő már mosolyoghat, mint minden titkok tudója.
Így érkezett meg a tavasz visszavonhatatlanul az ivóba, mert Béla rádöbbent, hogy ez az a létállapot, amikor ő lehet az élet koronázatlan császára, mert számon kérni rajta nincs már mit, elvenni tőle semmit nem lehet, tulajdonképpen érinthetetlen és nem a hinduk módján, hanem valóságosan is, fölfedezte hát az igazi szabadságot, amikor lehet nevetni a világ ostobaságán, mert minden átok, amely ott kívül történik, csak másokkal eshet meg, minden gyalázat és az összes bűn. Lebegett újra a széke fölött a frissen megszerzett szabadságába belerészegülve, és nem érdekelte már a bádogbános ganajsága, sem a közmunkások kilátástalan sertepertélése, nem zavarta a műanyag dömperesek zúgása, és mindegy volt, hogy hó esik, vagy a Nap zabálja föl a világot, mert minden kívül volt immár. Csak azok a barna foltok a fröccsök ura kezén, azok zavarták nagyon.
Vélemény, hozzászólás?