Kampec dolores XLIII. – Öregség

Alig örvendezett kicsit Béla, hogy fölengedett a fagy, arra kellett rádöbbennie, hogy valami évezredes fáradtság üli meg. Nem az a fajta, amelyet kutyaként le tud rázni magáról, hanem valami ősi baj, amikor minden porcikáján érzi a gravitációt, hogy a föld, mint valami fekete lyuk akarja elnyelni őt, ami elől nincsen menekvés. Itt a tavasz, gondolta, holott a széttöredezett varjak alig álltak össze egésszé, léptük mégis recsegett, és károgásuk sem jutott túl a bukszusokon, a rigók pedig, akik nyolcezer év múltán újra dalra fakadtak, elhallgattak megint, mintha soha nem is lettek volna.

Béla rájött, hogy átverték, és nem az emberek, akiktől ezt már megszokta, és nem is csodálkozott volna, ha így történik, hanem valami más, hatalmasabb dolog, amely ezt az egész cirkuszt, amit úgy életnek neveznek egyébként, igazgatja. Irányítja ide-oda, lökdösi Bélát, mint rossz, lehullt levelet, tehát megint az a kurva sors, amivel szembe került, ahogyan több mint fél évszázada mindig, és ekkor döbbent rá, hogy a tagjait, szemeit megülő végtelen súlyok nem azért vonszolják, mert mindjárt kinyílik a hóvirág, hanem mert visszavonhatatlanul elkezdett öregedni, amit eddig nem vett észre, viszont most már végképp szembe kellett néznie vele.

– Adj egy beöntést! – Készült fel a számvetésre a fröccsök urához fordulva, és rá is csodálkozott. Tudta, hogy múlik az idő, de arra nem volt fölkészülve, hogy ennyire. Ránézett az italt gyártó kézre, és felfedezte rajta az évtizedek barna foltjait, ránézett barátja arcára, és észrevette az őszülő haját, ahogy belepte a dér, pedig igazán hideg sem volt, megvizsgálta görbülő hátát, és látta benne saját magát, mint valami dévaj tükörben, amit most foncsoroztak újra, hogy fityiszt tudjon mutatni a benne elmerülőnek. És ekkor jött rá arra is, hogy az örökké húst klopfoló, a templomban óbégató duplagyűrűsök nem öregebbek nála, csak másképp mutatkozik rajtuk a sír felé való igyekvés, és bár röhögni lehet rajtuk, de már nem érdemes, mert a pattanásos képű kamaszok őt is csak akképp látják, mint a templomban ajvékoló öreglányokat.

Ezzel a rádöbbenéssel vette kezdetét Béla új élete, tudta, hogy a bakelit „B” oldala forog, és azon vannak a rosszabb dalok. És most jött rá arra is, hogy a nyavalyái, az éjszakai pisálások nem azért vannak, mert sok kávét ivott, ahogyan mindig ráfogta, és nem azért ébred úgy, mint akit fölnégyeltek, mert az ágya göcsörtös, hanem mert a tagjai készülnek szétszakadni az elhasználtságtól. Nem volt ez valami bájos fölfedezés, mégsem döbbentette meg. Most lett világos az is, hogy az a kétszáz méter, amit a házától a kocsmáig már évek óta csak vánszorogva tudott megtenni, nem azért nehéz, mert szétülte magát, ahogyan jóindulatúan hazudta mindig, és hogy holnap jobb lesz biztosan. Nem. Ez ő, ez a vánszorgó vénember. Így látta meg magát hirtelen egy idegen szemével, nem volt fájdalmas, csak kijózanító.

Ezért kellett kérnie még egy fröccsöt, hogy az új helyzetet világosabban lássa, mint amikor először ment az iskolába hátán a táskával, hogy fölfedezzen egy új világot, most is ez történt, azzal az apró módosulással, hogy az alagút végének fölfedezésére indult, és ez is mutatkozott annyira izgalmasnak, mint az egyszeregy rejtelmei és a kisdobosok hat pontja, vagy mennyi. Rájött, hogy tulajdonképpen ez megszabadulás, mert immár semmit nem akar az élettől, senkinek nem kell megfelelnie, átúszta a nagy vizet, a túlparton van, ahol meg lehet pihenni, a sok szaros-hugyos kamasz meg mindennek előtte áll, retteg tehát. Körülveszi őket az élet a számtalan örvényével, minden kínjával, amin ő már mosolyoghat, mint minden titkok tudója.

Így érkezett meg a tavasz visszavonhatatlanul az ivóba, mert Béla rádöbbent, hogy ez az a létállapot, amikor ő lehet az élet koronázatlan császára, mert számon kérni rajta nincs már mit, elvenni tőle semmit nem lehet, tulajdonképpen érinthetetlen és nem a hinduk módján, hanem valóságosan is, fölfedezte hát az igazi szabadságot, amikor lehet nevetni a világ ostobaságán, mert minden átok, amely ott kívül történik, csak másokkal eshet meg, minden gyalázat és az összes bűn. Lebegett újra a széke fölött a frissen megszerzett szabadságába belerészegülve, és nem érdekelte már a bádogbános ganajsága, sem a közmunkások kilátástalan sertepertélése, nem zavarta a műanyag dömperesek zúgása, és mindegy volt, hogy hó esik, vagy a Nap zabálja föl a világot, mert minden kívül volt immár. Csak azok a barna foltok a fröccsök ura kezén, azok zavarták nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!