Tréfa, borzalom

Kövér László, a mi örökké mosolygós házelnökünk ugyan nem Karinthy – ó, de mennyire nem -, azonban, mint kitetszik, a humorban ő sem ismer tréfát, csak másképpen. Ennek issza most a levét a Gépnarancs, amely orgánum elkövette azt a luxust, hogy szórakozott kicsinyt, és közzétett egy írást „Meghekkelt interjúk– Kövér László szerint a Fidesz hataloméhes, tolvajbanda” címmel, amiről a hülye is látja, hogy csak egy kis móka és kacagás, csupán a frissen bajuszát vesztett ember nem.

Akit érdekel, elolvashatja, és számára is kiderül, hogy ez képzeletbeli beszélgetés, elég a leadet, valamint a PLT botrányára utaló címbéli „hekkelés” utalást szemrevételezni, házelnök úr azonban ragaszkodik hozzá, hogy ő ilyet nem mondott, holott ezt senki sem állította. Ennek ellenére a volt bajuszos helyreigazítási dörgedelmekkel jelentkezett, valamint természetszerűleg perrel fenyegetőzik, és ez rémületes. Már József Attila számára is az volt, aki félt „a játszani nem tudó emberektől”.

Nem volt olyan rég (negyvennyolc órája), amikor Scmidt Mária nagyságos asszony elfajzott gyermeke, Ungár Péter kifejtette, hogy elborzasztotta az ebben a körben fellelhető gondolattalanság. Most kiderült, hogy ennek folyománya is igaz. A delikát humor megértéséhez kell egyfajta intelligencia, s ha most a logika folyományaira gondol az ember, akkor olyan következtetést von le, amilyet csak akar, de azért képzelje maga elé parlamentünk padsorait, hogy ott milyen komoly képű organizmusok ücsörögnek Harrach vigyorival az élen.

Kundera regényideje jött el, ahol is Ludvik Jahn igencsak meggondolatlanul vicces képeslapot küldött menyasszonyának a pártiskolára „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” – szöveggel, aztán megemlegette a csehek istenét. A magyarokét pedig a Momentummal – az anti-olimpiásokkal – ismertetnék meg jónéhányan a mi valós időnkben. Lassan szakmányban rugdossák föl a standjaikat, és ezen jót lehet mosolyogni, más jelenségeken kevésbé.

Ezen a talmi tavaszi hétvégén ugyanis Ungváry Zsolt, a Demokrata újságírója is böfögött egyet „Aláírók” címmel, s ha tisztában van vele, ha nincs, egészen elképesztő tartalmat állított elő azokról, akiknek nem tetszik a rendszer. Ilyeneket mond: „A világ tele van mentálisan súlyosan sérült, a közösségre, annak értékeire és boldogulására komoly veszélyt jelentő alakokkal. Nagy problémája a pszichiátriának, hogy nem gyűjthetünk róluk anyagot. A személyiségi jogok és adatvédelmi korlátok miatt ezek az emberek észrevétlenek maradnak számunkra, és tovább mérgezik a környezetük, az ország levegőjét.”

Minden külön értesítés helyett, ez nettó nácizmus, éspedig annyira, hogy Mengele doktor sírva könyörög a receptért. És bár én is azt kértem az istenektől – Kierkegaard után szabadon -, hogy legyen velem a nevetés, sajnálatos módon arra a sivár vidékre, amelyet Ungváry úr fölvázolt – és ne legyenek kétségeinek, sok hasonló emberszerű képződmény akad itt minálunk -, nem adták nekem útravalóul. Az egészben pedig az a legaggasztóbb, hogyha melléje tesszük Bayer tagkönyv meg a többi írástudatlan árulását, akkor tényleg elérkeztünk József Attila homokos, szomorú, vizes síkjára. Tréfa, borzalom.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum