Most, hogy bergsoni időben számolva már holnap választások lesznek minálunk, a baloldalinak nevezett házimókusok, akik képtelenek tovább látni a saját orruk lukánál, kezdenek a szokásosnál is jobban megőrülni. Miután persze baloldalinak sem nevezhetők jó szívvel, hiszen ahhoz valamiféle ideájuknak csak-csak kellene lenni a világról, ilyenjük azonban egyáltalán nincsen nekik.
Jelszavuk van, az is egy: Orbán takarodj! Ez pedig, amennyire szép idea, programnak éppannyira lesújtó, mert semmire sem lehet menni vele. Azt a nagy monolitot, amelyet Orbán úr dicstelen működése során nem csak az utóbbi közel hét – hanem ha jobban belegondolunk valójában huszonhét – év alatt épített föl magának, bányaszakértőként vizsgálva egy jobbfajta robbantással lehetne csak lebontani.
Ehhez képest a mi töketleneink az ujjaikkal rajzolgatnak bölényeket a barlang falára. Azt írja az újság, hogy a startpisztoly ugyan még el sem dördült, de mégis sípcsonton lőtték magukat, momentán már három miniszterelnök-jelölt áll a startvonalon vérző lábbal. Botka, Bokros és Lattman. Ehhez még hozzászámolom az utcából a kocsmajáró Józsit, aki van annyira komoly kandidáló, mint ezek hárman. Az már négy.
Hogy ne a levegőbe lődözzek: itt van mindjárt Botka László, aki egy szép darab, föss, rendes és becsületes ember, de olyan feltételekkel készül kiheréltetni magát, amelyek teljesíthetetlenek – Gyurcsánnyal soha -, s ha mégis sikerülne keresztülvinni az akaratát, akkor tanítani fogják a jövőben, hogyan nem szabad az ilyesmit csinálni egyáltalán. Mindezek után nem kell csodálkoznunk, ha a volt miniszterelnök berágott.
A csata most épp itt tart: „Magyarország egyik vezetője voltam, vagyok és maradok is. Nem azért, mert politikai ellenfeleim ezt akarják vagy megengedik, hanem mert tisztességesebb, jobb, őszintébb vagyok többségüknél, és mert elég erőm van, hogy bebizonyítsam, jobban látom és képviselem az ország érdekeit, mint ők.” A cukiságot a DK elnöke jelentette ki, és mindez az álmoskönyvek szerint semmi jót nem ígér.
Visszatérve még egy szösszenet erejéig a szegedi emberre. Egy város vezetőjeként együttműködni köteles – a lakosság érdekében – azzal a miniszterelnökkel, akitől – a rendszer taknyossága miatt – szinte minden függ városában, sarkítva fogalmazva az utolsó szög is. Lehetséges kihívójaként azonban úgy pucsítani, mint az az elhíresült képen látszik, nem mutat nyerő típust.
Gyurcsány Ferencről meg: belőle – ha így folytatódik – szintén lehet jelölt, de föl nem foghatom azt a közutálatot, amely övezi. Nem elemezve itt a hibáit, amiből nincs neki több mint az összes többinek, ám mégis csak ő az, aki a mi cézárunk szemébe nézett már, amitől az összerogyott. Az öklendezők figyelmébe ajánlanék egy nálam nagyságrendekkel okosabb embert, bizonyos Churchill urat, aki még Sztálin kapcsán is képes volt így beszélni: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”
Olvassunk hát történelmi témájú könyveket, azokból sok okosság hüvelyezhető ki. Szűkebb témánknál maradva Lattman Tamás következik a tornasorban, aki szintén stramm ember. Ő a pártok felett állva lenne kandidáló, érdemei pedig ezek: rendszerbontó népszavazást kezdeményezett társaival, Gulyás Balázzsal és Vajda Zoltánnal több ügyben, aztán mindegyik érdektelenségbe fulladt. Lattmant a népek alig ismerik, ezért tisztelve törekvését, kihúzhatjuk őt a listáról.
Marad nekünk még ebben a pillanatban Bokros Lajos, a régi mumus. Kevesen emlékeznek már a MoMa mai elnökére, aki a csődtől mentette meg az országot, pénzügyi stabilitással ajándékozva meg Orbán első uralmát. Ez nem megrovás, csak tény, és már nagyon sok választó polgár számára történelem. Viszont a magyar ember a történelemből ma már csak Trianont, maximum Kádárt ismeri, a szellemileg visszafogott választópolgár számára Bokros nem alternatíva, ha egyáltalán tudja róla, ki is egyáltalán.
Tehát Bergson ide vagy oda, már most patthelyzet van, és momentán azt sem tudhatni, hány jelöltünk lesz a végére. Ha minden így folytatódik, akkor annyi, mint a pelyva. Más néven toklász, ami igen hasznos anyag egyébiránt. A népi nyelvben megkülönböztetik a finom pelyvát is, amit az építészetben vályogtégla készítéséhez, paticsfal építésekor, vagy úgynevezett tapasztáskor, ínségesebb időkben az állatok takarmányozására használtak fel. Ezt a metaforát feloldva kilátásaink tehát nem valami rózsásak, és Orbán elheverészve göcög.
Vélemény, hozzászólás?