Toklászból paticsfal – Épp bukik ’18

Most, hogy bergsoni időben számolva már holnap választások lesznek minálunk, a baloldalinak nevezett házimókusok, akik képtelenek tovább látni a saját orruk lukánál, kezdenek a szokásosnál is jobban megőrülni. Miután persze baloldalinak sem nevezhetők jó szívvel, hiszen ahhoz valamiféle ideájuknak csak-csak kellene lenni a világról, ilyenjük azonban egyáltalán nincsen nekik.

Jelszavuk van, az is egy: Orbán takarodj! Ez pedig, amennyire szép idea, programnak éppannyira lesújtó, mert semmire sem lehet menni vele. Azt a nagy monolitot, amelyet Orbán úr dicstelen működése során nem csak az utóbbi közel hét – hanem ha jobban belegondolunk valójában huszonhét – év alatt épített föl magának, bányaszakértőként vizsgálva egy jobbfajta robbantással lehetne csak lebontani.

Ehhez képest a mi töketleneink az ujjaikkal rajzolgatnak bölényeket a barlang falára. Azt írja az újság, hogy a startpisztoly ugyan még el sem dördült, de mégis sípcsonton lőtték magukat, momentán már három miniszterelnök-jelölt áll a startvonalon vérző lábbal. Botka, Bokros és Lattman. Ehhez még hozzászámolom az utcából a kocsmajáró Józsit, aki van annyira komoly kandidáló, mint ezek hárman. Az már négy.

Hogy ne a levegőbe lődözzek: itt van mindjárt Botka László, aki egy szép darab, föss, rendes és becsületes ember, de olyan feltételekkel készül kiheréltetni magát, amelyek teljesíthetetlenek – Gyurcsánnyal soha -, s ha mégis sikerülne keresztülvinni az akaratát, akkor tanítani fogják a jövőben, hogyan nem szabad az ilyesmit csinálni egyáltalán. Mindezek után nem kell csodálkoznunk, ha a volt miniszterelnök berágott.

A csata most épp itt tart: „Magyarország egyik vezetője voltam, vagyok és maradok is. Nem azért, mert politikai ellenfeleim ezt akarják vagy megengedik, hanem mert tisztességesebb, jobb, őszintébb vagyok többségüknél, és mert elég erőm van, hogy bebizonyítsam, jobban látom és képviselem az ország érdekeit, mint ők.” A cukiságot a DK elnöke jelentette ki, és mindez az álmoskönyvek szerint semmi jót nem ígér.

Visszatérve még egy szösszenet erejéig a szegedi emberre. Egy város vezetőjeként együttműködni köteles – a lakosság érdekében – azzal a miniszterelnökkel, akitől – a rendszer taknyossága miatt – szinte minden függ városában, sarkítva fogalmazva az utolsó szög is. Lehetséges kihívójaként azonban úgy pucsítani, mint az az elhíresült képen látszik, nem mutat nyerő típust.

Gyurcsány Ferencről meg: belőle – ha így folytatódik – szintén lehet jelölt, de föl nem foghatom azt a közutálatot, amely övezi. Nem elemezve itt a hibáit, amiből nincs neki több mint az összes többinek, ám mégis csak ő az, aki a mi cézárunk szemébe nézett már, amitől az összerogyott. Az öklendezők figyelmébe ajánlanék egy nálam nagyságrendekkel okosabb embert, bizonyos Churchill urat, aki még Sztálin kapcsán is képes volt így beszélni: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”

Olvassunk hát történelmi témájú könyveket, azokból sok okosság hüvelyezhető ki. Szűkebb témánknál maradva Lattman Tamás következik a tornasorban, aki szintén stramm ember. Ő a pártok felett állva lenne kandidáló, érdemei pedig ezek: rendszerbontó népszavazást kezdeményezett társaival, Gulyás Balázzsal és Vajda Zoltánnal több ügyben, aztán mindegyik érdektelenségbe fulladt. Lattmant a népek alig ismerik, ezért tisztelve törekvését, kihúzhatjuk őt a listáról.

Marad nekünk még ebben a pillanatban Bokros Lajos, a régi mumus. Kevesen emlékeznek már a MoMa mai elnökére, aki a csődtől mentette meg az országot, pénzügyi stabilitással ajándékozva meg Orbán első uralmát. Ez nem megrovás, csak tény, és már nagyon sok választó polgár számára történelem. Viszont a magyar ember a történelemből ma már csak Trianont, maximum Kádárt ismeri, a szellemileg visszafogott választópolgár számára Bokros nem alternatíva, ha egyáltalán tudja róla, ki is egyáltalán.

Tehát Bergson ide vagy oda, már most patthelyzet van, és momentán azt sem tudhatni, hány jelöltünk lesz a végére. Ha minden így folytatódik, akkor annyi, mint a pelyva. Más néven toklász, ami igen hasznos anyag egyébiránt. A népi nyelvben megkülönböztetik a finom pelyvát is, amit az építészetben vályogtégla készítéséhez, paticsfal építésekor, vagy úgynevezett tapasztáskor, ínségesebb időkben az állatok takarmányozására használtak fel. Ezt a metaforát feloldva kilátásaink tehát nem valami rózsásak, és Orbán elheverészve göcög.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum