Külügy

Szijjártó úr a mi frontra tartó vonatunk Biegler katédtja, akiről Svejk szordínósan állapította meg, ő már sok hülye embert látott, de ekkorát, mint Biegler, még soha. A mi külügyérünk is nagy, rendszerező elme, aki bekeveredett valahogyan a klubba, és egyfolytában bizonyítani akar.

Megvannak az ő sajátos elméletei is a maga munkájáról, magas hivatala kezdete óta elsősorban az, hogy a világ összes nagykövetét berendeli, mert rohadtul élvezi a szemétdombját, a ráborult hatalmat, és kukorékol is cefetül. Most épp azt az axiómát adta elő, ő már két és fél éve megmondta, hogy a klasszikus diplomácia ideje lejárt.

Tényleg unortodox a módi, ahogyan a dolgait kezeli, legutóbb épp az, hogy milánói főkonzullá nevezte ki Csiszár Jenőt, ami jelenséghez hamarosan nem lesz mit hozzátenni, most is csak azért fordult meg bennem, amit leendő főnöke előadott arról, miért is küldi őt külszolgálatra.

Összefoglalóan: csak. Bővebben: azé’. Mielőtt azonban ennek boncolgatásába elmerülnénk, mesélek néhány testközeli élményt Jenőről, akit volt szerencsém annak idején a barátfélémnek tudhatni, de ez már olyan régen volt, hogy Sopronban történt. Itt ő érettségi után discósként kereste a betevőt a Locomotív Szállóban a nyolcvanas évek hajnalán.

Ez nem érdem, és nem is bűn, csupán állapot. Volt egy kedvelt fordulata éjféltájt mindig, amikor osztrák vendégek özönölték el a placcot, akkor azt ordította bele a mikrofonba: „Üdvözöljük a burgenlandi traktoros legényeket.” Ezen akkor a magyar traktorosok jót derültek, mutatva, hogy a lájtos sovinizmus milyen nyerő volt már Kádár alatt is.

Viszont az ilyen lélekállapot nem igazán jellemző egy főkonzulra, bár Szijjártó ügyködését elnézve lehet, szükséges is. Legutóbb a magyar külügy királyának feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen Csiszár rádiós-televíziós újságíró volna, alkalmas-e akkor erre a posztra? Erre a futsalos visszavágott: az amerikai nagykövet itt Budapesten nem egy tévés producer volt?

Szép riposzt, meg kell hagyni, csak nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Colleen Bell a virginiai Sweet Briar College egyetemen szerezte diplomáját politikatudományból és közgazdaságtanból, míg a mi fiunk Havas Henriknél kupálódott, működése így nem igazán újságírás, sokkal inkább celebség volt, amit mindenki beláthat, aki nézte a Heti Hetest.

Jól elvoltam eddig, pedig nem is erről akarok mesélni igazán. Hanem a mentalitásról, amely regnáló hatalmunkra jellemző, erről a kiképző őrmester tempóról. Az egészre újólag Szijjártó úr mutat példát és formát, a Csiszár-féle kinevezést kritizálókról nyilatkozva a maga sajátos módján.

Azt találta mondani: „Azok az emberek, akik Csiszár Jenő kinevezésével kapcsolatban mindenféle kritikákat fogalmaztak meg, ők ahhoz a személyi körhöz tartoznak, akik ha bírálnak, tudom, hogy jó döntést hoztam.” Ez miniszterelnök úr tempója is, aki a kisvasútja okán mesélte el nekünk, ha sokat pofáznak neki, akkor a világ végéig kanyarog majd a játékszere.

Előbb-utóbb igen, ám nem egészen úgy, ahogyan azt miniszterelnök úr elképzeli, de ez legyen az ő baja. Ellenben így válik a külügy egyszersmind belüggyé, ha úgy tetszik általános mai magyar gyakorlattá vagy sorssá a fideszuralom következtében. Hogy a pusztáról szalajtott kondások mondják meg, mi legyen, s általában az, amit ők akarnak.

Orbán Viktortól – akárha trágyalé – szivárog alá ez a mentalitás, és megüli az országot egyre hangosabban és agresszívebben. Egy napja például Lázár miniszter beült Hódmezővásárhely városának közgyűlésébe, és verte a tamtamot, hogy hajdanvolt birodalmában mindenki bojkottálja a Heinekent a Csiki sör-cirkusz kapcsán.

Mi a búbánatos rosseb köze van neki ehhez? Semmi sem, csak hiszi. Németh Szilárd fenyegetőzik, Harrach Péter húst klopfoltat, Antall József fia lájkokat tilt be, és kirúg embereket. Mehetnénk itt körbe szerte az országban horizontálisan és vertikálisan is, a rák már teljesen elburjánzott. Szaros nyikhajok pofáznak bele az ember életébe.

Sok mindentől fölfordul az ember gyomra ebben az országban, de ettől különösen, hogy például egy Tiborcz István azzal fenyeget taxisokat: tudja, ki vagyok én? Tudja a rosseb, ámde ez mutatja, hogy az idő visszafordult és a rendszerben újra a nyolcvanas évek elején vagyunk.

A Vas megyei napilap akkori főszerkesztője a szombathelyi Dongó kocsmában a pultot támasztva talajrészegen, midőn rá mertem nézni, ő is nekem szegezte a tutit: „Tudod, te ki vagyok én? Sokat tudok én ártani neked!” Így per tu, majd összecsuklott. Viszont maga mögött érezte a pártbizottság óvó ganéságát. Ergo, körbeértünk, és még nincs vége a zuhogásnak.

Viszont, hogy ne legyenek illúzióink, van utánpótlás. Schmidt Mária fia mesélt a héten Fidelitas-béli tapasztalatairól nyilatkozva. Azt mondta: “Sokkoltak ezek a pufidzsekis srácok, akik tizen-huszonévesen gondolatban már felügyelőbizottsági tagságokat osztogattak maguknak.”, és csalódást okozott neki a közegben tapasztalt gondolattalanság is. Ez az. A számból vette ki a szót. Gondolattalanság, mint a mai hatalom attribútuma. Erről akartam mesélni, csak kicsit elkalandoztam.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , , ,
2 hozzászólás “Külügy
  1. Paulus Maior szerint:

    Hja kérem, “amilyen a tábor, olyan a budija.”

  2. ferimesz szerint:

    Fergeteges írás!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!