Jégkorszak

Most, hogy néhány napra visszatért a fagyos világ, az ember nevű organizmus is különös viselkedésmódokat tanúsít, amikor sajtótájékoztatón mondja el, hogy mindenre felkészültek. Mint harminc éve, amikor június elején bátran kijelentették, hogy lesz elég sör a nyáron, aztán nem lett. Ez sem ér sokkal többet, a mikrofon mögött álló csinovnyik azt se tudja, hol vannak, akiket most kampányszerűen és szakmányban mentenek meg, mert már régen kitiltották őket az emberlakta területekről.

Újév napján valamelyik tévécsatorna kegyes volt infantilis lelkemhez, és egymás után három részt is leadott a Jégkorszak című animációból, alkalmat adva arra, hogy szájtátva bámuljam Manfréd, Diego és a drága, szerencsétlen, aranylelkű Sid elképesztő kalandjait a dermedt világban. Nem gondoltam volna, hogy egy hét sem kell, és az egész ország egy rajzfilm felvonulási területévé válik, mert, bár akkor is vacogtunk a nagy éjféli durrogtatáskor, az mégis kutyafasza volt ehhöz képest, mint ami most van.

Arra leszek kíváncsi, hogy amikor felenged a föld, és újra elkezdenek a madarak énekelni, milyen veszteségekről számol majd be az a sajtó, amelyik napok óta a világvégét vonyítja. Hogy hány honfitársunknak sikerül egy szebb helyre átvacognia magát. A folyamat így zajlik: az egy-két fokos hőveszteség izomremegéssel, reszketéssel jár, a pulzus szapora, gyors lélegzés, kissé megemelkedett vérnyomás észlelhető. Tartós hatás esetén a szervezet hőszabályozása kimerül, a testhőmérséklet folyamatosan csökken. A remegés megszűnik, bágyadtság, álmosság, érzékcsalódás jelentkezik. A vérnyomás csökkenni kezd, a légzés ritkul és felületessé válik. Szívritmuszavar lép fel, a 27-20 fokos belső testhőmérsékletnél a pupillák tágak, a vércukorszint alacsony, mígnem a kamrafibrilláció vagy a keringési rendszer bénulása következtében beáll a halál.

Miközben ezt így szenvtelenül ideirkáltam, éjjel fél kettő van, a hőmérő szerint mínusz nyolc fok, a kéményben pedig tutul a szél. Várom a reggelt, amikor a média megvonja az egy napos mérleget, hogy hányan fibrillálták át magukat valami tavaszi rétre, miközben az EMMI fölkészült. Az egész erőforrásos minisztérium bekaphatja egyébiránt. Arról nem szólt a tegnapi fűtött sajtótájékoztató, hogy még mielőtt idekúszott az északi sarkkör, azaz, tavaly ősztől december végéig nyolcvanan fagytak meg Magyarországon, közülük huszonheten a saját lakásukban. Egyre többen vannak ugyanis, akiknek van hol lakniuk, de fűtésre már nincs pénzük.

Pár napja, amikor az EMMI még nem mentette meg az egész elcseszett országot, azt lehetett olvasni, hogy egy nő valamely erdőből egy maréknyi fát vitt el, mert nem állt szándékában végigcsinálni a föntebb bemutatott folyamatot. Őt a marcona erdőkerülő elkapta, ráhívta a rendőröket, aminek az lett az eredménye, hogy a gallyakat visszaszolgáltatták az erdő tulajdonosának, a nőt pedig előállították lopás miatt.

Innentől fogva nincsen miről beszélni, és a mostani nagy, elesettek miatt aggódó kampány sem érdekel. Olyan ez, mint a karácsony, amikor hatalmas szeretetben fuldoklik mindenki, huszonhetedikén pedig a férj megfojtja imádott feleségét, mert elmúltak az ünnepek. Így lesz ez most is. Amikor majd hajnalban újra hallani lehet a rigókat, és elkezd az eresz cseperészni, senkinek eszébe sem jut majd, hogy eközben is fáznak és éheznek sokan. A jégkorszaki halottakat eltemetik, és hümmögve csóválják a fejüket, hogy pedig mi mindent megtettünk. Nem igaz, illetve karcosabban: lófaszt, mama.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!