Béla nagyon nehezen érkezett vissza álmai gőzei alól. Az egész kocsmán és a falun is meglátszottak az utóbbi öt perc évszázados történésének nyomai, a plafonról az elvonult cunami után csöpögött a víz, odakint pedig a két közmunkás ázott verébként didergett, mert hirtelen eleredt a hó, és a templomban a duplagyűrűsök nem az édes Jézust adták elő, hanem karácsonyi dalokat, bár ugyanazon a sipító hangon, amitől józan, mást hívő lelkek egyebet nem tehettek, mint Voland sóhajtását hallatták, ettől pedig a bádogbános hátán felállt a szőr, és önkéntelenül vetette a keresztet.
Ilyen daimonion azonban csak egy mutatkozott a faluban, aki Béla volt, bár maga sem tudott róla. Még gyerekkorából hozta magával a nyálas ájtatosság utálatának ilyen hőfokát, ennek eddig azonban csak egy hozadéka volt göcsörtös élete során, amikor az anyja a látványos csömör miatt eltörte rajta a fakanalat, aztán mindent elnyelt az idő. Csak most, amikor vénségére egészen különös dolgok történek vele, és tekintetével képes volt megállítani a varjak röptét, akik ettől kavicsként zuhantak le az égből, csak most éledt fel benne újra, hogy ő nem erre a világra való. Azt nem hitte, hogy olyasmit tudna, amitől a sekrestyés máglyára vethetné, csak az idegenséget érezte.
Furcsa történésektől tartott a fröccsök ura is, ezért, ahogyan Béla fölnézett súlyos szemeivel, hogy helyre billenhessen az idő, mindent meg is tett, hogy a nyugalom megmaradjon. Szinte nyüszítve igyekezett itt tartani őt, mert látta, hogy egy pillanat alatt olyan tájakra iramodhat, ahová követni képtelenség. Béla fölnézett tehát, a falak pedig pattogva kiszáradtak, amitől megszomjazott. – Adj egy fröccsöt! – Kérlelte szelíden a kocsmárost, aki örömében, hogy talán minden evilági lesz megint, két poharat csúsztatott elé, hogy mindenképpen józan maradjon. Béla hörbölt egyet. Illetve nem, lassan kortyolt inkább, és gigájának minden egyes mozdulatától zökkent egyet a valóság, és fokonként, csikorogva ereszkedett alá a szürke reménytelenségbe.
– Kérsz egy zsíros kenyeret? – Fondorlatoskodott a kocsmáros, mert őrizni akarta a pillanatot. Minden oka meg is volt rá. Amióta barátja szórakozott a világgal, a vendégek elmaradtak, mert úgy néztek az ivóra, mintha az ördög tanyája volna, és nem is tévedtek sokat. – Hármat. – Mondta Béla, mert a rengeteg utazásban nagyon megéhezett. Amikor megkapta, úgy majszolgatta, akár egy kantáros óvodás, amiből a kocsmáros arra jutott, hogy még mindig nincsen egészen itt, ezért gyorsan bekapcsolta a tévét, mert azt hitte, a monoton, pökhendi ostobaság, ami abból folyt szünet nélkül, barátjának kalandozó lelkét végleg erre a Földre ülteti.
Egyelőre nem is tévedett sokat, de érezni lehetett, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a katasztrófa megint, hogy megnyílik valami féregjárat, kettéhasad a föld, vagy akármilyen más veszedelem jön el, mert Béla nem bírja elviselni a mocskot maga körül. – Mindjárt karácsony. – Próbálkozott a fröccsök ura csilingelni, mint a villamos kócos kölökkorában, hogy ne történjen meg a baj, és bár ne tette volna. Béla abbahagyta a rágást, barátjára nézett, és rémisztően üres volt a tekintete. Ebben a pillanatban a tévé magától kikapcsolt, halványabb lett a lámpa fénye, a templom harangjának kondulása félúton megállt, az egyik fal pedig mozivászonná változott, és megjelent rajta Béla lelke.
Szelíd karácsonyok voltak benne villanyvasutakkal, hülye távirányítós autókkal, valami nő sírt valahol reménytelenül, aztán a falu jelent meg hirtelen, mint valami mozaik, amelyen egyszerre látszott az összes műanyag dömperes, az olajos hajú férjek, melegítős asszonyaik, a fogatlan öregek, ábrándozó süldő lányok, a duplagyűrűsök, a traktoroslegények, mindenki ajándékot bontott, a polgármester nejlonszatyrokban osztott alamizsnát a Szentháromság szobor mellett, aztán hitelen a gyerek Béla látszott rövidgatyában, majd mindenki húst klopfolt és evett, csillagszórók fröcsögtek és gyertyák égtek, tömték magukba a halászlét, a két közmunkás támaszkodott a gereblén, aztán a bádogbános jelent meg a szószéken, és hirtelen sötét lett.
A fröccsök ura tudta, hogy nagy a baj, annyira, hogy segíteni azon már nem lehet. Emlékezett, nagyon is emlékezett arra, amikor egy éve az éjféli miséről vitték el a barátját a rendőrök, de azt is tudta, hogy ezt a Bélát már senki nem viszi sehová. Meglepődött, amikor meghallotta a szenvtelen hangot. – Még mindig kint van a templom falán a cetli, hogy ne adjanak semmit a koldulóknak? – Azt hiszem. – Felelte a kocsmáros. – Add ide a vodkás üveget! – Ezt is csak halkan mondta Béla, aztán, amikor megkapta, lassú kortyokkal szopta ki az egészet, de nem esett be az asztal alá, mint régebben, inkább fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott.
A félbemaradt harangkongás ekkor befejeződött, Béla pedig elindult a templom felé, ahol a duplagyűrűsök még mindig vernyogtak. A kocsmáros utána indult, hogy lássa, mi lesz ebből. Béla benyomta a templom ajtaját, a bádogbános, bár még nem látta, de a nyikorgással egyszerre, rángva keresztet vetett. Béla a szószékhez ment. Az öregasszonyok tátogtak ugyan, de nem volt hangjuk. Béla föllépett az emelvényre, és szokatlanul éles, tiszta hangon, mintha harminc évvel fiatalabb lenne, elkezdte.
– Csontjaimon csupasz hús, ha tüzes Apolló sarkantyúz. Ha fagyjankó kirúg rám, zsákvászon a lábkapcám. Hamu hús és hó pofa, sínek közt lötyögök ide-oda. Hulla a város, az út kopár, alszom a töltés oldalán. Levesem bádog csajkában, cukrom a mások markában, közel a sitthez a Tigris-sor, jól élek szemetes kannákból. Korom az éj és vakul a szem, a gyár belében odalenn. Mezítláb rovom a puszta követ, gyere és hallgasd, nyög az öreg. Futok és félek pucér srác, szívem hidege híd alatt ráz. – A duplagyűrűsök fején ekkor megbillent a kalap. – Visítok rakpart parazsadon – folytatta Béla -, testem egy gáztartálynak adom. Lángol a hajam álmomban, tüzel a karom és karmom van. Vas királyé a törzsem, szárnyam lecsüng törötten. – Majd fölemelte a hangját. – Bujálkodók az éjben, vak úton csontos holdfényben, szüzek szajhák férfiak, vétkezhettek leplem alatt! Ki tapad rám, ha jő a sötét? Hashoz a has térdhez a térd! Ki tekint csuklyás szemembe? Ki tapad zúzós ölemre? – A templomban síri csönd volt.
Ahogyan végzett, alászállt, és komótosan kifelé indult. Addig megbabonázva bámult mindenki, a bádogbános kezéből kiesett a miseboros kupa, most azonban megjött a hangja. – Vade, Satana! – Ezt rikácsolta a távozó után, aki pedig foghegyről vetette vissza neki. – Dugulj el, barom! – A fröccsök ura is csak nézett, és alig vette észre, hogy amint Béla behúzza az ajtót, abban a pillanatban egy hatalmas Buddha szobor zuhan le a plafonból, összezúzza az oltárt, de úgy, hogy senkinek, semmi baja nem esik. Ahogyan pedig az oltár összerogyott a somolygó szobor alatt, a duplagyűrűsök sikolyával együtt ömlött ki a dohos levegő az utcára, a kocsmáros pedig ezúttal elégedetten állapította meg, hogy ennek már soha nem lesz vége.
Vélemény, hozzászólás?