Béla megrázta magát, mint a kutya, aki most kel ki a vízből. Ettől a haján, vállán megülő pitypangok lezuhantak a mocskos padlóra, és nagy szusszanással, sóhajtással posszantak szét, ócska kölniszagot hagyva maguk után. Más virágok üvegszerű csörömpöléssel törtek össze odalent, amitől a rigó megijedt, s mire az utolsó sárga esernyő is alászállott a plafonból, a kocsmát egy rossz ribanc szaga ülte meg. A madár is elpárolgott, és hirtelen, hogy bárki hozzányúlt volna, megszólalt a tévé. Így igyekezett a valóság rátelepedni az ivóra, mert nem tudta, kivel is áll szemben.
Éppen idejében jött volna a józanság, mert a fröccsök urának sok volt mára a mutatványokból. Kint, a kásás havon merengett Béla fenekének szentséges köre, a közmunkások még mindig bambán bámulták a pocsolyát, a harang zúgása pedig visszaverődött a Béla feje köré települt glóriáról, és ide-oda pattogott az ivóban, mint valami rossz gumilabda. Cikázása közben eltört néhány poharat, hogy csak úgy fröcsögtek. De a doboz hangja nem a józanságot hozta el erre a megveszett vidékre, mert a nirvánát megjárt ember új bölcsességtől erőre kapva kocogtatta a poharát, mint valami lepusztult uralkodó.
Túl volt már az összes jón és rosszon, ezért mindent megengedhetett magának. A kocsmáros lemondóan legyintett, abban bízott, hogy barátja nem valami aljasságra használja frissen megszerzett földöntúli képességeit – bár ezt nem feltételezte róla -, abban is reménykedett, hogy nem fakaszt vizet a penészes falból, és nem szaporítja a zsíros kenyeret, bár ezt el tudta volna viselni. Hirtelen beléhasított, hogy amikor Béla alámerült a pocsolyába, valami féregjáratot lelhetett meg, utat törve egy párhuzamos univerzumba, és az, aki ide materializálódott neki, valami idegen létforma.
– Azért ember vagy, ugye? – Ezt a félénk kérdést tette fel, amikor elébe csúsztatta a fröccsöt, de csak egy értékelhetetlen mondatot kapott feleletül. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura megnyugodott ettől a kijelentéstől, hiszen csakis Béla volt képes arra, hogy álomvilágából hajdanvolt olvasmányainak cafatait előszedje, és látszólag minden értelem nélkül közölje a rajta kívül eső világegyetemmel. Viszont, amikor rájött, hogy barátja épp Melchiadest alakítja, és még egy szakadt kalap is megjelent a fején, a testét pedig moszatok lepték el, máris kétségbe esett.
Az a veszély fenyegetett, hogy Béla teljesen elsüpped egy másik világban, és a végén még ugyanúgy szélvihar söpri el ezt a nyomorult falut, mint Macondót, amelynek pálmái alatt a vendég éppen ücsörgött. A fröccsök ura odacsoszogott a tévéhez, fölhangosította, hogy barátját valahogyan visszacibálja az óceán innenső partjára, de semmire sem ment, a doboz elnémult. Kilátástalan egy dolog volt ez, mert Béla emlékei és olvasmányai betöltötték az ivót, iszonyatos sebességgel keltek életre és porladtak el az alakok, hogy a kocsmában már térdig ért a hamu, és ennek csak egy módon lehetett véget vetni.
– Hagyd már abba! – Ezt kiáltotta a kocsmáros, vodkát öntött a vendég arcába, és egy iszonytató pofont kevert le neki. A glória eltűnt Béla feje fölül, a regényhősök hamvai zizegve a sarokba kúsztak, és ahogyan a padló megtisztult, Béla szeme is úgy kezdett világítani, azt mutatva, hogy visszatért beléje az élet, de ebben sem volt sok köszönet. – Mindjárt ádvent. – Ezt jelentette ki, és kiment a térre. A közmunkások leesett állal néztek hol a pocsolyára, hol meg a szellemalakra, és buzgón vetették a keresztet, ahogyan a duplagyűrűsök is, mert a Szentháromság szobrot meg beborította Szent Elmo tüze, hogy csak úgy szikrázott.
Az ég újra beborult, villámlott, és Béla tobozokat szedett össze, fenyőfákat nyúzott puszta kézzel, miközben ezt motyogta maga elé: hit, remény, öröm, szeretet. Senki nem tudta, mit akar mondani, csak a bádogbános fejtette meg, hogy az ádvent szimbolikáját sorolja katatón módon, és elcsodálkozott, hogy a hitetlen alak, aki annyi szomorúságot és bajt okozott neki, végre megtért, de tévedett. A kocsmáros jött rá, hogy ez az egész színház, amelyet, mint valami rossz bűvész, Béla iderittyentett, semmi egyebet nem szolgál, mint nyüszítő menekülést a valóság elől, amit csak egy módon lehet orvosolni, ha galádul leitatja.
Így is tett. És amikor Béla fenyőgallyakkal és tobozokkal megrakodva visszatért, feje körül újra hordozva a szentség gyűrűjét, lila meg rózsaszín gyertyákat követelt, hogy koszorút állítson elő, és újra regényalakokkal lett tömve az ivó, a fröccsök ura nem bírta tovább. Vodkát kevert a fröccsébe, és nézte, ahogyan barátja ujjai egyre nehezebben mozognak, a glória pedig foszladozik a homlokán, és amikor a harangszó sem pattant vissza róla, akkor nyugodott meg csupán. – Most már elleszünk. – Ezt motyogta, és csak arra ügyelt, hogy megfelelő dózisban maradjon meg Bélában a szesz.
Ne legyen túl sok, nehogy újra mindenféle mutatványokat adjon elő, és kevés se, hogy meglássa, hová is jutott. S bár a fröccsök ura szégyellte magát, mert úgy tűnt, valami ápolót játszik, aki patikamérlegen adagolja a beteg gyógyszerét, hogy ne kelljen kényszerzubbonyt adni rá, mégis tudta, ez az egyetlen módszer, ha barátja elméjének épségét, és a falu halmazállapotát meg akarja őrizni. Béla matatott a koszorúján, a duplagyűrűsök klopfoltak, a traktorosok berregtek, a műanyag dömperek dübörögtek, és fiatalasszonyok sóhajtoztak vég nélkül a fürdőszobákban. Béla ebből a nyomorból már semmit sem érzékelt a vodkától szedálva, a kocsmáros pedig irigyelte őt, és lobotómiáról kezdett ábrándozni, hogy elnyerhesse a tudatlanság vég nélküli boldogságát.
Vélemény, hozzászólás?