Kampec dolores XXXVIII. – Szétzuhogás előtt

Béla megrázta magát, mint a kutya, aki most kel ki a vízből. Ettől a haján, vállán megülő pitypangok lezuhantak a mocskos padlóra, és nagy szusszanással, sóhajtással posszantak szét, ócska kölniszagot hagyva maguk után. Más virágok üvegszerű csörömpöléssel törtek össze odalent, amitől a rigó megijedt, s mire az utolsó sárga esernyő is alászállott a plafonból, a kocsmát egy rossz ribanc szaga ülte meg. A madár is elpárolgott, és hirtelen, hogy bárki hozzányúlt volna, megszólalt a tévé. Így igyekezett a valóság rátelepedni az ivóra, mert nem tudta, kivel is áll szemben.

Éppen idejében jött volna a józanság, mert a fröccsök urának sok volt mára a mutatványokból. Kint, a kásás havon merengett Béla fenekének szentséges köre, a közmunkások még mindig bambán bámulták a pocsolyát, a harang zúgása pedig visszaverődött a Béla feje köré települt glóriáról, és ide-oda pattogott az ivóban, mint valami rossz gumilabda. Cikázása közben eltört néhány poharat, hogy csak úgy fröcsögtek. De a doboz hangja nem a józanságot hozta el erre a megveszett vidékre, mert a nirvánát megjárt ember új bölcsességtől erőre kapva kocogtatta a poharát, mint valami lepusztult uralkodó.

szent-elmoTúl volt már az összes jón és rosszon, ezért mindent megengedhetett magának. A kocsmáros lemondóan legyintett, abban bízott, hogy barátja nem valami aljasságra használja frissen megszerzett földöntúli képességeit – bár ezt nem feltételezte róla -, abban is reménykedett, hogy nem fakaszt vizet a penészes falból, és nem szaporítja a zsíros kenyeret, bár ezt el tudta volna viselni. Hirtelen beléhasított, hogy amikor Béla alámerült a pocsolyába, valami féregjáratot lelhetett meg, utat törve egy párhuzamos univerzumba, és az, aki ide materializálódott neki, valami idegen létforma.

– Azért ember vagy, ugye? – Ezt a félénk kérdést tette fel, amikor elébe csúsztatta a fröccsöt, de csak egy értékelhetetlen mondatot kapott feleletül. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura megnyugodott ettől a kijelentéstől, hiszen csakis Béla volt képes arra, hogy álomvilágából hajdanvolt olvasmányainak cafatait előszedje, és látszólag minden értelem nélkül közölje a rajta kívül eső világegyetemmel. Viszont, amikor rájött, hogy barátja épp Melchiadest alakítja, és még egy szakadt kalap is megjelent a fején, a testét pedig moszatok lepték el, máris kétségbe esett.

Az a veszély fenyegetett, hogy Béla teljesen elsüpped egy másik világban, és a végén még ugyanúgy szélvihar söpri el ezt a nyomorult falut, mint Macondót, amelynek pálmái alatt a vendég éppen ücsörgött. A fröccsök ura odacsoszogott a tévéhez, fölhangosította, hogy barátját valahogyan visszacibálja az óceán innenső partjára, de semmire sem ment, a doboz elnémult. Kilátástalan egy dolog volt ez, mert Béla emlékei és olvasmányai betöltötték az ivót, iszonyatos sebességgel keltek életre és porladtak el az alakok, hogy a kocsmában már térdig ért a hamu, és ennek csak egy módon lehetett véget vetni.

– Hagyd már abba! – Ezt kiáltotta a kocsmáros, vodkát öntött a vendég arcába, és egy iszonytató pofont kevert le neki. A glória eltűnt Béla feje fölül, a regényhősök hamvai zizegve a sarokba kúsztak, és ahogyan a padló megtisztult, Béla szeme is úgy kezdett világítani, azt mutatva, hogy visszatért beléje az élet, de ebben sem volt sok köszönet. – Mindjárt ádvent. – Ezt jelentette ki, és kiment a térre. A közmunkások leesett állal néztek hol a pocsolyára, hol meg a szellemalakra, és buzgón vetették a keresztet, ahogyan a duplagyűrűsök is, mert a Szentháromság szobrot meg beborította Szent Elmo tüze, hogy csak úgy szikrázott.

no_sotetbenAz ég újra beborult, villámlott, és Béla tobozokat szedett össze, fenyőfákat nyúzott puszta kézzel, miközben ezt motyogta maga elé: hit, remény, öröm, szeretet. Senki nem tudta, mit akar mondani, csak a bádogbános fejtette meg, hogy az ádvent szimbolikáját sorolja katatón módon, és elcsodálkozott, hogy a hitetlen alak, aki annyi szomorúságot és bajt okozott neki, végre megtért, de tévedett. A kocsmáros jött rá, hogy ez az egész színház, amelyet, mint valami rossz bűvész, Béla iderittyentett, semmi egyebet nem szolgál, mint nyüszítő menekülést a valóság elől, amit csak egy módon lehet orvosolni, ha galádul leitatja.

Így is tett. És amikor Béla fenyőgallyakkal és tobozokkal megrakodva visszatért, feje körül újra hordozva a szentség gyűrűjét, lila meg rózsaszín gyertyákat követelt, hogy koszorút állítson elő, és újra regényalakokkal lett tömve az ivó, a fröccsök ura nem bírta tovább. Vodkát kevert a fröccsébe, és nézte, ahogyan barátja ujjai egyre nehezebben mozognak, a glória pedig foszladozik a homlokán, és amikor a harangszó sem pattant vissza róla, akkor nyugodott meg csupán. – Most már elleszünk. – Ezt motyogta, és csak arra ügyelt, hogy megfelelő dózisban maradjon meg Bélában a szesz.

Ne legyen túl sok, nehogy újra mindenféle mutatványokat adjon elő, és kevés se, hogy meglássa, hová is jutott. S bár a fröccsök ura szégyellte magát, mert úgy tűnt, valami ápolót játszik, aki patikamérlegen adagolja a beteg gyógyszerét, hogy ne kelljen kényszerzubbonyt adni rá, mégis tudta, ez az egyetlen módszer, ha barátja elméjének épségét, és a falu halmazállapotát meg akarja őrizni. Béla matatott a koszorúján, a duplagyűrűsök klopfoltak, a traktorosok berregtek, a műanyag dömperek dübörögtek, és fiatalasszonyok sóhajtoztak vég nélkül a fürdőszobákban. Béla ebből a nyomorból már semmit sem érzékelt a vodkától szedálva, a kocsmáros pedig irigyelte őt, és lobotómiáról kezdett ábrándozni, hogy elnyerhesse a tudatlanság vég nélküli boldogságát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!