Homo lemniscus, a szalagos ember

Nagyon kései utódaink a távoli jövőben ásatásokat végeztek a K.-medencében, amelyet nem büszke bércek határoltak már, hanem időtől legyalult dombocskák, és azt is fölfedezték, hogy valaha folyók is iramlottak errefelé, amit a hordalékos kőzetek mutattak. Meglepve tapasztalták még, hogy mind a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, sőt, azon is túl, ahol a kurtafarkú államtitkár túr, tehát szerte és szana, mindent elborítanak az értelmezhetetlen piros-fehér-zöld szalagmaradványok és foszlányok.

A messze jövendő paleontológusai értetlenül és megdöbbenve álltak a jelenség előtt. Kezdetben azt föltételezték, hogy a hajdani organizmusoknak – amelyeknek megkövesedett csontjait is fellelték később – az ilyen szalagok jelentették a fő táplálékforrást, ezért, tévesen a homo lemniscus nevet adták neki, amellyel sokan vitatkoztak, és inkább a homo taeanecus névvel illették volna a már rég kihalt élőlényt. Aztán egyszer, egy fiatal, feltörekvő kutató hatalmas felfedezést tett, és kiderítette, hogy bár ez az élőlény két lábon járt, mégis, fő táplálékforrása a kolbász, a szalonna, a házi rottyantású kisüsti, és legfőképp a szotyola volt.

6nlztapllb9xke6wsAz egész tudományos világot megrengető megállapítás után azt feltételezték, hogy a szalagok a mélységes múltban rituális célokat szolgálhattak. Aztán kiderült, helytálló volt az elgondolás, mert nem sokkal később időkapszulákat is találtak, amellyel a hajdaniak nekik óhajtottak üzenni, és amint egyre több ilyen került elő, a kutatók számára kirajzolódott a kép, hogyan is élhettek a távoli, fejletlen ősök az időnek egy jól behatárolható intervallumában, hozzávetőleg tíz évig, kétezer után valamikor. Általában harcoltak a régi írások szerint, a rövid békeidőszakokban pedig avattak.

Mindent fölavattak, ami nem mozgott, és mint kiderült, a szalagok átmetszése volt ezeknek az istentiszteleteknek a fénypontja. Az is kitetszett aztán, hogy olyan építmények is születtek, amelyeket többször is átadtak, így a brit tudósok arra következtettek, hogy a hajdani kezdetleges társadalom mindennapjait alapvetően határozta meg ez a rituális aktus. A legtöbb helyen a kapszulák és szalagmaradványok közelében ovális építmények maradványait találták meg. Egyes feltételezések szerint ezek sport célokat szolgálhattak, mert a stadion lexika mindenütt fellelhető volt a romok kapcsán. Ezt cáfolta azonban, hogy másfajta építményeknél is előkerültek szalagcafatok.

Maradt tehát az elgondolás, miszerint a piros-fehér-zöld anyagmaradványok valamely hajdanvolt istenségre utalnak, és erre találtak megdönthetetlen bizonyítékot egy Dunaszerdahely nevű romvárosban, ahol egy hvg nevű ősi periodika maradványit lelték fel, amely egy ilyen avatási szertartásról számolt be 2016. november 20-i dátummal:

szalag„Dunaszerdahelyen a Terncsén elleni meccsel, szombaton avatták fel az új, MOL Arénát. Orbán Viktor miniszterelnök mellett a klub tulajdonosa, Világi Oszkár ült, mellette pedig Hernádi Zsolt, Mol-vezér, a legkomorabbnak Parragh László iparkamarai elnök és a magyar oktatáspolitika legbefolyásosabb szereplője tűnik a képen. Az FC DAC 1904 stadionjának felújítása júniusban kezdődött, első szakaszában az alapjaitól megújuló stadion új pályája, illetve a csaknem hétezer néző befogadására alkalmas B- és C-tribünje készült el tizenegy millió eurós beruházással. A stadion felújítása november végén tovább folytatódik.”

Hosszú évekkel később, rendszerezve az ebből a korból származó leleteket, arra a következtetésre jutottak, hogy a homo lemniscus istene bizonyos Orbán Viktor lehetett, mert minden egyes stadionromnál előbukkant a neve, más-más alattvalókkal emlegetve. A főpapok személye változhatott, ő azonban állandó volt a vérzivatarban.

Mindez minden kétséget kizárhatóan akkor vált bizonyossá, amikor egy Felcsút névre hallgató hajdani település helyén szintén egy stadion maradványait találták meg a futóhomok alatt, mellette pedig – a homoknak köszönhetően – meglepően jól konzerválódva ott ült egy budi romjain maga a hajdanvolt uralkodó. Olyan jól megőrizte a száraz talaj, akárha élne, még a szarás vicsorgása is megmaradt az arcán. Óvatosan csomagolták be, elszállították a Központi Múzeumba, ahol üvegvitrinben látható azóta is.

Csodájára járnak a népek, az utókor pedig, hogy jól megkülönböztethesse, a stadionépítő előnevet adta neki. Életművét máig is kutatják, mert más, értékelhető adat nem került elő róla sehonnan sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!