Amikor szombati dolgozatomat erről a tohuvabohuról (per+migráncs) – amely máma a mi lángoktól öleltünk – leadtam az én drága szerkesztőmnek, és azzal a meggondolatlan kommentárral láttam el, hogy részemről lezártam a témát, erre ő mérhetetlen bölcsességgel azt felelte nékem: „Azt te csak úgy hiszed.” Huszonnégy óra alatt lett igaza.
Be kell ismerni, meg muszáj adni magunkat végtére, mert ennek soha nem lesz vége. A sakktáblán ott pöffeszkedik a galamb, és alig van rá orvosság. Már vasárnap este azt lehetett tapasztalni, hogy a Magyarországon élő emberszerű organizmusok evolúciója villámgyors iramot vett, ugyanis két, jól elkülöníthető alfaj alakult ki a Kárpátok alatt, és ezek közül az egyik a „nem” irányába vette fejlődésének útját. Ennek végső stádiuma még ismeretlen jelenlegi tudásunk szerint.
A másik genetikailag módosult képződmény pedig köreinkben a megzakkantak bőséges osztályát gazdagítja. Erre utal Sipeki Zsolt, dánszentmiklósi – fideszes – polgármester friss fölfedezése, amellyel a tudományos közösséget megörvendeztette, s ami ez: „Nagy valószínűséggel az igenek száma elhanyagolható lesz, mivel az elmeháborodottak száma elhanyagolható a településen.” Velős, húzós premissza.
Aztán meg csalódott persze, mert nem megfelelő létszámban járultak a fülkébe a friss, újonnan sárgára föstött faj egyedei, akik Phd. polgármester úr szerint: „Felelőtlen, a közösség dolgaival nem törődő, önző jellemek, akik jelen állapotukban a statisztikai adat szerepét töltik be.” Ez a két új ága alakult ki tehát a homo magyaricusnak a szavazós farsang után.
A statisticus, meg a nemicus. Megjegyzendő azonban, hogy külsőleg – egyelőre még – különbséget tenni köztük nem lehet. Ám várható, hogy az egyik a közeljövőben turulszárnyakat nyőleszt, a másik pedig prájdos színekben villódzó tollazatra tesz szert. Mindez a jövő nagy kérdéseinek egyike.
Ez az egész megoldatlan akta elszigetelt jelenségnek volt vélhető – szigorúan tudományos szempontból -, amíg miniszterelnök bácsi meg nem szólalt az ő nyomorúságában, bizonyságát adva újólag, hogy sajátságos génállománya a már fentebb emlegetett két új alfajétól is alapjaiban különbözik.
Ő maga a csoda, a bölcsek kövére, ha jól ráfókuszálunk. Neki az agyi neuronjai indultak el a tudományok eleddig ismeretlen tartományai felé, vagy pedig lányos volt a zavara, amikor hirtelen, váratlan, szája válaszra nyílott akaratlan. Elfelejtették rajta bekapcsolni a riasztó gombot talán, vagy az alaplap makacskodott. Ez további vizsgálatokat tesz sürgősen szükségessé.
Mindegy már, a baj megtörtént. Arra a kérdésre, hogy szerinte nem satnya-e a népszavazás végeredménye, a maga közvetlen – a keményen dolgozó kisembert mélyen megérintő stílusában – válaszolt: „Három egész háromtized millió. Az miért volna satnya? Az nagy izom.” És legott ott éreztük magunkat az edzőtermek Gerosan-szagos világában.
Friss húsok számára: ez a szer egy mentás-hányós illatú bemelegítő krém volt Kádár idejében, amely kellemesen bizsergette a felszínt, de már akkor is hallgatott a mély. Ámde kússzunk tovább! Itt, és ezek után mutatkozott meg miniszterelnök úr kenőcsöktől roncsolt tudata – amely futball-öltözők mélyiben ölthette fel a ma ismert formáját -, midőn érvényességről és érvénytelenségről elmélkedett.
„Ha érvényes lett volna, akkor magától lett volna közjogi következménye, így pedig, hogy nem érvényes, azt kell adni neki.” Ez az egész delirálás különlegesen sajátságos agyi tevékenységre utal, amely szerte a világon csakis őnála diagnosztizálható. Apróbb nyomokban keleti vidám barakkok egyes védett példányainál mutatkozik, forrását Moszkvában, valamint Astanában vélik felfedezni a kutatók.
Mindezek után hiába örvend a lelke a degeneráltaknak (Pl: nekem, hogy útmutatót adjak a kommentek irányának, miszerint barom vagyok, és anyám legyen boldog a seggemen keletkezett luk miatt), ez az egész skandalum mégsem olyan egyszerű. Mert mi csökevények elvagyunk az alomban, ámde miközben ennek a maradéknak a beárazása folyik épp, az éji felleg kiterjeszti szárnyait fölöttünk, akárha Bori notesz.
Ezt nem kell föltétlenül ismerni a nemicus alfajnak, ám mégis. Radnótinál is már, meg József Attilánál pláne ez a rohadt Európa volt minden bajok eredője (fehérek közt európait), aztán újra itt vagyunk megint. Shulcz már legyintett, mondván, hogy nem számol Magyarországgal, és az a kokós-atesista, ebből fakadón égetendő luxemburgi külügyminiszter is szólásra emelkedett újra, s megint.
Ez sem bír magával. Azt találta mondani, hogy a magyarok európaiabbak kormányuknál. Ám nem világos, hogy amikor a Soros mindezt beléje ojtotta-szuggerálta, akkor a homo magyaricus melyik új alfajára gondolt épp. Ezt is ki köll deríteni mihamarabb, hogy népességünk a faji tisztaság kritériumainak megfelelve haladhasson tovább a maga taposatlan útján lefelé.
Momentán viszont a fenti idilli állapotban ringatózunk mink a vizek tetején, akárha mangalica herehab, hogy bödőcsözzek újólag. Aztán, ha már erre az ingoványos terepre tévedtem, be kell számolnom vasárnapi élményeimről, amikor Bödőcsöt néztem Londonban, aki bekopogott az ajtón, és a lány kijött.
– Mit csinálsz ma este? – Kérdezte a Tibor őtőle. – És a leány válaszolt neki, hogy Kispál koncertre igyekezik. El is vándoroltak reá, és a szemét Lovasi ott vonyított nekik Londonban. Tisztára ott volt Magyarország, következésképp a sárgaság a szívemben, hogy ezek otthon vannak, én meg nem. Ez az egész nyáron történt, még a futball-eb-közös-maszturbáció előtt, és hogy az éjszaka soha nem ért véget akkor. Jelenleg meg pláne.
Valóban nem, mint ahogyan azt a jelen környülállások is fenségesen igazolják. Ennek a mi éjszakánknak sem akaródzik véget szakadni, amíg csak élünk. Máma – illetőleg akkor már tegnap – meg parlamentereset néztem a televigyorban. Ebben pedig az mutatkozott, hogy amikor a nehéz, tölgyfa asztalt a vezér pofájára lehetett volna borítani a közismert események folyományaként, akkor ilyen húzós harci kürtök hallatszottak, hogy: hm.
Továbbá, hogy a teremburáját, aztán: lárifári miniszterelnök úr, meg teremtuccse, valamint ejha. Amikor épp pofán kölött volna baszni, rámutatva arra, hogy nem ő a törvény, hanem mi vagyunk, és most, ebben a szent pillanatban rúg föl minden írott és íratlan szabályt ez az alak, ami a parlamentarizmusról szólna. Ám asztalok nem borultak, székek sem röpködtek a légben. Ment minden a maga bejáratott, lealázott módján. Mert nem tetszettek forradalmat csinálni.
Egyszóval, mindez nem esett meg országunk házában, és éppen ezért úgy vélekedek most már, hogy tessenek elmenni a büdösbe kedves ellenzéki névre hallgató polgártársak. Kiderült újólag és megint, hogy a játszma nem rólunk szól. Csakis a ki-, és megválasztottak nyamvadt életéről díszcsomagban. Éppen ezért úgy határoztam, végleg leveszem róluk – az összes csókáról és fészkeikről – a kezemet, bár alig is volt rajtuk. Tehát róluk is, hogy maradjunk pontosak magunknak a fakuló csillagfényben.
Vélemény, hozzászólás?