Egy hete szívünk soha ki nem hűlő örömével – és büszkeségével is egyben – észleltük, hogy a mi drága-drága miniszterelnökünket a lengyel bratankik az év emberének választották, a plecsni pedig egészen bizonyosan kiemelt helyre került a felcsúti dácsa stelázsijában.
Érdemes megfigyelni, hogy már a fenti igen-nagyon összetett mondatban is hány szív dobban együtt, mennyi nemes lélek, és hány nemzet. Ezt azonban eddig is tudtuk, a média azonban nem számolt be arról, hogy a mi jótevőnk egy elfogadó beszédet is tartott Krynica-Zdrójban az övéi között.
Ebben újólag megcsillantotta utolérhetetlen intellektusát, akárha rosseb, és mintegy futólag fölvázolta küzdelmes életének legfőbb állomásait azon merengve, vajh, miért is érdemelhette ki ő ezt a magas elismerést. És közben egyfolytában sorompóba lépett.
Tudtuk, hogy aki dakota nyelvterületről érkezik, nehézkesen birkózik meg az igencsak bonyolult magyar nyelvvel. Ezt miniszterelnök úr is fölvázolta, midőn így nyilatkozott az ő barátainak: „Mi, magyarok… rokontalan és idegen nép vagyunk itt, Európában, senki nem beszéli a nyelvünket, senki nem tudja olvasni az irodalmunkat, senki nem érti a kultúránkat, rokontalanok és idegenek vagyunk.”
Nohát. Viszont térjünk vissza ehhöz a sorompóhoz, amibe egyfolytában belelép ez a mi emberünk, mint kiderült. Ritka kincs ez így, utoljára minálunk Jósika Miklós használta „A szegedi boszorkányok” című művében, és egészen egyszerűen azt jelenti, hogy harcba száll.
Ez tehát megtetszett a mi miniszterelnöküknek, aki kiskakas alkat, és azt azért mégsem mondhatta, hogy „Trombita harsog, dob pereg, kész a csatára a sereg, előre…” – Meg ilyenek. Viszont a bratankik, akiknek ezt a sorompót lefordították, erősen gondolkodhattak, hogy mi a francot hablatyol ez össze nekik. De azért örültek nagyon.
Közbevetőleg pöttyintsük ide, hogy Jósika után – és még Orbán előtt – egy ember sorompózott az egész kerek Európában, ő pedig nem más, mint Jan Slota, a magyarfaló. Ő 2007-ben lépkedett, az alábbi módon: A jelenlegi világrend ugyanolyan szörnyű, mint a Holokauszt évei voltak. Ezt Robert Fico mondta Slota nagy örömére, aki levonta a következtetést, miszerint amennyiben a globális nagytőke lényegileg azonos Hitlerrel, akkor jogos ugyanolyan drasztikus fellépéssel – tehát fegyveres úton – sorompóba lépni ellene. Vagy a magyarokkal szemben, akik nem mások, mint az idegen hatalmak ötödik hadoszlopa.
Mondom, nem árt tájékozódni, hogy az ember milyen fogalmakat vesz föl állandóan bővülő szótárába, mint most ez a nihil például, aztán nem is oly rég a keményen dolgozó kisember, meg a többi cukiság, mert olykor-olykor óhatatlanul is lukra fut a futballista.
Mindezt miniszterelnökünk munkastílusa hozza magával. Még a kezdetekkor, amikor nem volt ennyire elmenve az esze neki, Szombathelyen, egy kávézóban ücsörögve ki kellett várnom, hogy ott a márványlapon megírja azt, amit aztán tíz perc múlva, kint, a Fő téren a rajongók elé tárhat. Csak utána tarthattam az orra alá azt a nyüves mikrofont.
Ez mellékszál, viszont adalék ahhoz, hogyan születnek meg a baromságok. És végre, ha már annyira ígértem, akkor iderakok egy kedves kis részletet ebből az elfogadó beszédből, hogy vigadhassunk.
„Nekem is fejtörést okoz felsorolni a sok ügyet, amelyeknek érdekében sorompóba léptem az elmúlt három évtizedben: nemzeti függetlenség, a szovjetek menjenek haza, szabadság, visszatalálás a Nyugathoz, de ha jobban belegondolok, hogy vajon miért éppen most kaptam ezt az elismerést, milyen ügyet ismertek Önök el ezzel, akkor azt kell mondanom, hogy Közép-Európa ügyét ismerhették el. Meggyőződésem, hogy az ügy, amit képviselek, nem más, minthogy a közép-európai népeknek meg kell őrizniük az identitásukat, hitbéli és nemzeti történelmi identitásukat. Ez nem egy rossz gúnya, amit a modern korban le kell vetni, hanem egy páncél, ami megvéd bennünket, amellyel sorompóba lehet lépni, amely segít a túlélésben, és amely végül is sikeressé tehet bennünket.”
És már megint azok a rohadt tények. Ezt a szovjet-ügyet tegyük tisztába elsőként. A lánglelkű ifjú 1989. július 7-én lépett sorompóba először, idézem: „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.”
Viszont a Szovjet Hadsereget két ütemben vonták ki a nagyhatalmak fegyverzetcsökkentési tárgyalásainak megfelelően 1989. április 25-ével kezdődően, az utolsó vonat pedig 1991. június 16-án hagyta el Magyarországot a Záhony–csapi vasúti határátkelőn. Ergo, amikor a mi jótevőnk az ordította, hogy ruszkik haza, azok a szerencsétlenek már rég a vonaton ültek.
Ezt a Nyugathoz közeledős sorompót meg elfeledhetjük. Az csak egy röpke kitérő volt, mellékösvény mintegy a keleti nyitás előtt, mígnem most, a jelenben van neki ez a hitbéli páncélja meg történelmi identitása, amitől őt, lengyel haverjait meg a másik kettő visegrádit is a jó francba, s ki tudja, még hová kívánja egészen közkeletű okokból kifolyólag a Nyugat, amihöz egyszer már kurva közel volt. Állítólag.
Ez az elfogadó beszéd ugyanolyan maszlag, mint amivel amúgy eteti a nyáját, de sokat ne is várjunk a nagy formátumútól, amikor ilyen vallomásokat tett lengyel barátainak „Én egy falusi legény vagyok, ez az életben sok mindentől megvédett engem, sok minden bajtól megvédett, leginkább attól, hogy szükségtelenül túlbonyolítsam a politikát.”
Helyben vagyunk hát, ebből a falusi legény létből fakadóan elég lett volna annyit mondani a világra szóló plecsni elfogadásakor: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” – Azaz: „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.” Vagy ha már lépegetni akar, akkor: „A kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek, szemünkben a boldogság fénye ég.” Ezeket minden egyszerű ember megérti.
És ha már annyira ragaszkodik ahhoz a rohadt lépegetéshez, Karinthyt javasolok, ím így: „És jönnek távol, ferde illatok,/ Mint kósza lányok és hideg cselédek/ Kiknek bús kontyán angyal andalog/ Mint aki halkan belelépett./ Mint aki halkan belelépett/ Valamibe… s most tüszköl s fintorog/ Mint trombiták és roppant trombonok/ S a holdvilágnál szédelegve ferdül/ Nehéz boroktól és aranyló sertül/ Úgy lépek vissza mostan életembe/ Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe/ S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet -/ Mint aki halkan belelépett.”
(Így írtok ti)
Ezt el fogom juttatni Habonynak Ibizára további szíves felhasználásra.
Vélemény, hozzászólás?