Béla csak hosszú napok küzdelmei után tudott kimenekülni az önként vállalt álmatlanság gyönyörűségeiből. Annak tartotta, hiszen a kocsma plafonját bámulva a mészgalacsinok közt olyan világot fedezett fel, amiről addig nem tudott, és nem is hitte volna, hogy létezik, pedig mindig ott volt az orra előtt.
Tele volt múlttal a világ, és egy ihletett pillanatban utat tört magának, elárasztotta az ivó alkoholos levegőjét, a savanyú borok kigőzölgését, hányások és izzadságok szagát, tehát az életet. És Béla lubickolt ebben a frissen nyílt mennyországban, mígnem egy napon arra riadt, hogy a kocsmába beszökött az ősz.
Ezt nem a pörsenő levelek ingásából, nem is az arcokba gabalyodó ökörnyálak idegesítéséből hüvelyezte ki, hanem a fröccsök ura maszatolásából, amely buzgalommal új plakátot föstögetett a régi „Minden nap meccs” helyére. Ezúttal azt nyögte a kartonra: „Olimpia, nyitva tartás hajnalig”.
Nem volt tudható, mit remélt ettől, hiszen a traktoros népség akkor indult a korai órában a földekre szöszmötölni, amikor a Föld túlsó felén az uszoda vizébe ugrottak a népek, melegítős feleségeik éppen most dűtötték a moslékot a disznó elé, a műanyag motorosok szájából ekkor csordult el kiságyukban a nyál, a duplagyűrűsök pedig imádságtól kusza ujjaikkal az aznapi első Jézust sóhajtották a vigyorgó Hold felé.
De Béla érezte, hogy mindjárt deresek lesznek a hajnalok, mert eddigi életéből nagyon halványan arra emlékezett, hogy amikor Olimpiát kiáltott a világ, annak véget értével egyből mindent elöntöttek a ködök, és az sem zavarta, hogy most még döglesztőek voltak a nappalok. Tudta, hogy csak egy pillanat lesz ez az egész, és amint véget ér, minden itt fog neki zsongani, jajongani meg busongani.
A falu nem mutatta, hogy tudomást venne Béla ingadozó lelkéről, a porülte téren ott kapirgált a két közmunkás, őket a templom harangjának néhány kongása buzdította élénkebb semmittevésre, a bádogbános is csak úgy iramlott az árnyékban, mint mindig, a drága duplagyűrűsök meg a templom dohos homályában rikoltozva keresték Istent, és képtelenek voltak belátni, hogy nem fogják meglelni soha.
És az sem volt tudható ekkor még, hogy rövid időn belül Béla is az örökkévaló kutatására indul, nála keresve magyarázatot arra, mi a rosseb történik az ő országában, bár addig még hosszú időnek kellett eltelnie, ami viszont csak egy pillanat volt.
Azt hitték ők ketten – Bélánk és a fröccsök ura -, hogy a falu ezúttal is, ahogyan pár hete, a futballozás idején, megbolondul. Akkor zászlókkal szaladgáltak, kurjongattak pirosló arccal, és annyira magyar volt mindenki, hogy beleremegett az egész világ. Most azonban élénk hallgatásba burkolóztak a házak, az összes ember feje savanyú citrom képét mutatta, és nem lehetett tudni, miért.
Hajnalonként csak a két cimbora kókadozott a tévé előtt, és elborzadva észlelték, mi folyik itt. Két csobbanás közt, húszpercenként elkékült a képernyő, és egyfolytában arról érdeklődött, hogy a kettők tudják-e. Mindenféle hülyeségeket kérdezgettek, és ezt egypercesek követték, kérlelhetetlenül ketyegő óra kíséretében elriasztó képeket mutogattak szerencsétlen emberekről, akiktől félni kellett volna. Ezt unta meg Béla nagyon hamar, és foga közt kipréselve csak ennyit jegyzett meg: – Az anyátok picsáját.
Így csordogált az idő át a szikár órákon és perceken, egyhangú csöpögését csak ezek a kékségek szakították meg, érdeklődve: – Tudta? – A kocsmáros sejtette, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz, de abban is bizonyos volt, hogy tenni ellene semmit nem lehet. Ő viszont azt tudta, hogy addig nincsen nagy baj, amíg barátja vodkát nem kér, és ezt az első pár napon meg is úszta.
Viszont látnivaló volt, Béla nem sokáig bírja már, hogy egyfolytában hergelik őt. Mindezt abból lehetett sejteni, amikor egyik nap a postás tért be egy hűsire az ivóba, s ha már ott találta, Béla kezébe nyomott egy levelet, amely neki szólt. Ő ezt nagyon komótosan és méltósággal bontotta föl, és amint meglátta, ebben népszavazni invitálják, újólag kijelentette: – Az anyátok picsáját. – Majd gyufát fogott, és ott, az asztal fölött vált belőle Berger, aki a sátántól való New Yorkban, a Centrál parkban égette el a saját behívóját, és Béla nem volt egy Bukowski, hogy ellenálljon ennek a kísértésnek. Lángra lobbantotta a papírt, majd megengedően ennyit szólt: – Dögöljetek meg! – És amikor az utolsó láng is ellobbant, a fröccsök urához fordult, aki megbabonázva nézte a szertartást: – Adj egy vodkát!
A pokol csak lassan szabadult el. Hősünk edzésben volt, néhány órán át bírta az iramot, akkor fordult tornádóvá a történet, amikor azt találta ki, annyiszor kér egy vodkát, ahányszor kékségekkel óhajtják mosni az agyát a dobozból. Két óra alatt lett teljesen részeg.
Annyira, hogy egyre tisztább lett a feje, és az egyik szédelgő hajnalon kiment a határba, a kukoricás mellé, és a pirkadatban puszta kézzel esett neki annak a kurva kék plakátnak, körmei beszakadtak, véreztek, de semmire sem ment, mert úgy odaenyvezték, hogy örökre ott maradjon. Az történt, ami már nagyon régen nem. Béla elbőgte magát, átkozta az egész rohadt, mocskos országot, és siratta az életét, mert már öreg, és esélye nincsen arra, hogy hagyja a fenébe az egészet, és másik hazát keressen magának, ahol nem érdeklődnek egyfolytában arról, mit tud, hanem hagyják szép csendben és magában megdögleni.
Ebben az ihletett, nyomorúságos pillanatban kezdte el keresni Istent, aki az egész tébolyról tehet, de tudta, hogy nem a templomban találja, mert onnan a bádogbános hamis prófétálása és a duplagyűrűsök vernyogása elüldözte. Isten, ha van, csakis a kocsmában verhetett tanyát. Ez volt a meggyőződése.
Vérző körmeivel visszaimbolygott hát a titkok közé a borgőzbe, és nem hagyta a fröccsök urának, hogy megkérdezze, mi történt vele. Pisszegve csendre intette, és fülelt. A csönd egyet ütött, amikor szuszogást, szöszmögést hallott az egyik sarokból, lüktető agyában dobolást észlelt, és megvagy kiáltással ugrott a pormacskák közé azzal a boldog tudattal, hogy elkapja az Istent, de csak egy egér volt. – Szerbusz, Uram. – Ennyit mondott a bajuszosnak, és beleájult a nemlét elviselhető könnyűségébe.
Vélemény, hozzászólás?