Mottó:
„Itt eszem kenyerét a török császárnak,/ Ablakomra titkos poroszlók nem járnak/ Éjjeli setétben/ Hallgatni beszédem/ Beárulás végett…/
(Lévay József)
Orbán Viktor sohasem lettünk volna – már csak lélekegészségügyi okokból sem –, mostan azonban különösen nem lennénk az, mert kértek tőlünk valamit. Eljött az egyszer ideje tanúilag.
Erdogan bácsi, a mi miniszterelnökünk országos cimborája alapos ember. Ott ugyan még nem tart, hogy a lázadók családját hetedíziglen kiirtsa, munka mégis van elég, tízezrek vonulnak a börtönébe, mert rend a lelke mindennek.
A sátánt mindenhol nevén kell nevezni. Ez Erdogannál Fethullah Gülen, aki épp Amerikában lavázik, ennek ellenére a jó török elnök nagyon szeretné őt a saját rácsai mögött tudni, így elfogatóparancsot adott ki ellene.
Ez a Gülen nem illik sem az erdogani, következésképp az orbáni világképbe sem. Hittudósként legfőbb tanítása, mondanivalója a vallásközi párbeszéd, azaz a dialógus, és mint az közkeletű, ez a felfogás manapság nincsen divatban.
Viszont iskolákat alapított szerte a kerek világban, mintegy háromezret százhetven országban, és éppen kettőt minálunk. Ezeket be kéne zárni, Erdogan arra kéri a különböző nemzeteket, hogy vonják vissza az országukban működő Gülen-iskolák működési engedélyét.
Ezek komoly fejtörést okozhatnak a libikókán ülő Orbánnak, mert ha megteszi, újra bebizonyítja, hogy nincsen helye Európában. Ha nem, akkor a cimbora haragszik meg rá.
Főleg azután okozhat ez migrént, hogy a mi vezérünk 2013-ban így rajongott Recep Tayyip Erdoganért: „Ennek az évtizednek az egyik kiemelkedő politikai vezetőjét köszönthetjük Magyarországon. Nem ismerek még egy olyan gazdasági sikert az elmúlt időszakból, mint amit a törökök vallhatnak magukénak. A mi eredményeink még nem tartanak itt, de reménykedünk, hogy el fogunk jutni ide.”
Hát, ugyan úton vagyunk, de még nem értük el teljesen az áhított célt, a hét mennyországot, a hetvenhét szüzet meg a mézesfolyót. Végzetünk azonban kijelölődött mintegy, hiszen az iskolabezárásos kérésnek eleget tett már ezidáig Azerbajdzsán, Szomália és Jordánia is.
Ennyi barátot meg nem lehet elveszíteni egyszerre, hiszen például Azerbajdzsánhoz is igen gyengéd szálak fűznek minket, mint azt a baltás gyilkos pátyolgatása is mutatja.
Itt a nagy döntések ideje hát újra, hogy merre induljon vezérünk zakkant gondolatvilága. Keletre? Nyugatra? Délre? A lét nagy és megválaszolhatatlan kérdései ezek.
De ha nem vigyáz, még ez lesz a vége:
„Egyedül hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását,/ Egyedül, egyedül/ A bujdosók közül,/ Nagy Törökországban…”
(L. J.)
Vélemény, hozzászólás?