„Mint hatékony társadalmi gyógytényezőnek általánosan elismert volta, számos európai állam törvényhozását az öregségi, illetőleg rokkantsági biztosításnak törvényerőre emelésére késztette… A társadalom erősítése… elsősorban az állam érdeke és feladata… a dekomponáló erőkkel szemben sikerrel csak akkor mérkőzhetik, ha megelőzi… támogatja a közösség elvét képviselő, szolidarizmus jegyében fogant szociális intézményeket…Megvalósításával dokumentálhatjuk a külföld előtt – amely a demokráciát követeli –, hogy igenis van egy cselekvő demokrácia Magyarországon…”
[Kovrig–Frisch (1928)]
Annak idején ilyen indokokkal vezették be a nyugdíjat szélfútta, rozmaringos hazánkban, és nem fog eltelni száz év, amikor a mai rezsim szétveri a nyugdíjrendszert, hiszen egyszer már megvédte a háromezer milliárd einstandolásával, ami horribilis összegnek egészen egyszerűen lába kélt.
Mostani elöljáróink a kötelező szülőtartás bevezetésével nem csak azt demonstrálják, hogy gajra tették a nyugdíjak ügyét, hanem azt is, hogy eszük ágában sincs gondoskodni polgáraikról, holott, mint a fenti idézetből is kitetszik, a mára etalonná tett Horthy-világ ezt feladatának tartotta.
Azért jó, ha ezt tudjuk, mert látszik, hogy a vágyott ideából csak a külcsín érdekli őket, a szobrok, a Kossuth tér, meg a vár, az ájtatoskodás, és minden olyan, amely a kései feudalizmust idézi. Ha valami folytatható akad a száz éves csomagban – „szolidarizmus” – azt egy pöccentéssel teszik partvonalon kívülre.
Mindebből mutatkozik, hogy a rezsim megállíthatatlanul halad visszafelé az időben, jelenleg a hűbéri rendszer fölépítésénél tart, hamarosan eljöhet azonban a kereszténység vérrel és vassal való terjesztésének korszaka, mert az új állam megalapításán az Alaptörvény összegányolásával már rég túl vagyunk.
Meg farizeusok is, ezt el ne feledjük. Németh Zsolt államtitkár épp a minap fejtegette igen hazugon és hosszan, hogy ők mennyire nagyon erősítik a középosztályt. Pedig épp a szétverésére készülnek azzal, hogy soha nem látott mértékben zsákmányolják ki.
Ők azok, akik a legnagyobb adóterhet viselik, ők állják a gyerek iskoláztatását, a jövőben pedig a szüleiket is el kell tartaniuk párhuzamosan azzal, hogy fizetik a nyugdíjjárulékot. Ennyi bőrt nem lehet büntetlenül lehúzni egy emberről sem, mert belerokkan.
Az orbáni állam egyre inkább bebizonyítja, hogy képtelen ellátni a feladatát. Nem védi meg polgárait, nem nyújt szolgáltatást nekik, nem kínál biztonságot, nem segít és nem szolidáris. Hovatovább stadion-, és várépítő mulatságokban mutatkozik meg egyetlen tevékenysége, valamint egy egészen szűk réteg egyre jobb helyzetbe hozásában.
Ennél visszafogottabban nem tudtam lefösteni a lopást, pedig ez van. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy egyetlenünknek nem kell főjön a feje a szülőtarás miatt. Ő már előre gondoskodott mindenről, amikor bizonyos székház eladásával bányatulajdonossá tette szülőatyját, akit azóta is támogat gyarapodásában, meg gyermekei is saját lábon állnak, vagy ha nem, hát fognak.
A többieknek meg, akik magasról le vannak sajnálva, mesélek:
„Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.
– Gondolod, Ferkó?
– Én igen! – válaszolta apám.
Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét.”
Ismerős? Ez a citátum Sánta Ferenc „Sokan voltunk” című elbeszéléséből való. Úrfikoromban ezzel riogattak a tanár nénik, mert a nagyapa a novella végén elmegy a „büdösbe” meghalni, hogy több étel maradjon a háznál. Nem akarok én lelohadni most túlságosan, de ne adja Isten, hogy eljöjjön újra ez a világ, pedig mérföldes léptekkel közelít, ha jól odafigyelsz.
Vélemény, hozzászólás?