Egészen közönségesen meg vagyok rémülve. A megrémülés állapotában ingok, mert a csendes rezignáció jeleit fedezem fel magamon, amikor ezt olvasom szerte mindenhol: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”
És a Nemzeti Választási Bizottság a kérdést hitelesítette. Tudtuk ezt, persze, hogy tudtuk előre annak ellenére, hogy ezt az érdeklődést voltaképp jogszerűen föl sem lehetne tenni az embereknek. De mint az a NER rendszerében már közkeletű, ez nem igazán érdekel senkit, legfőképpen a ganajvidék élharcosait, mint amilyen ez a Rogán nevű organizmus is például.
Ő arról beszélt, hogy már szeptemberben vagy október elején megtarthatják a népszavazást, addig pedig a kormány tájékoztatni akarja az embereket, hogy minél többen tudjanak dönteni. Szerinte „nem is a részvétel a legfontosabb, hanem az, hogy a magyar emberek hogyan fognak erről a kérdésről dönteni”. És ez megint csak a szögkibújás esete a zsákból.
Kitetszik, hogy az egyetlen lényeges dolog a tatam püfölése, a harci kürtök fújása, amely zajok elfödik a mocskot. Jól tudjuk ezt, már ragozni sem érdemes. És ez a lehorgadó lélekállapot az, ami rosszkedvem tavaszát okozza. Olyan régóta ütöm már ezeket, olyan kitartóan szidom az anyjukat, és mesélem el naponta a ganajodásokat, hogy az elfáradás jeleit vélem fölfedezni magamon.
Ez igazi sziszifuszi munka, ami mindig újrakezdődik, és soha nincsen vége. Meg eredménye sem, úgy tűnik. Ezért és így horgadtak le a telefonnal világítók, a kockás ingesek, a fekete ruhások, az esernyősök meg mindenki, aki az eltelt évek alatt ordításra adta a fejét. Az embert elönti a forradalmi hevület, aztán szertenéz a hazában, és látja, hogy semmi sem változik, mert ezek és fullajtárjaik tényleg ott vannak miden kilométerkőnél.
Beásták magukat a bőrünk alá, de bevették magukat az államszervezet minden zugába is, a legkisebb hivatalba, és a legutolsó pedellus is ők maguk. Az ellenállás kis szigetei pedig – itt magamat vizsgálom – rogyadoznak. Fölfedeztem a lelkemben a gyászmunka fázisainak alakulását. Ezek közkeletűen a következők: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás.
Ahogyan vizslatom bozontos öreg szívemet, úgy látom, hogy erősen közelít a depresszió üdvtelen állapotához. Még nincsen egészen ott, de már majdnem. Még rugdosok, ezt bizonyítja ez a dolgozat is. S mivelhogy tudom, az elfogadás szintjére sohasem leszek képes eljutni, nem tudom, mi következhet még és ezután. Segítsetek tehát nekem proletárok, hogy kibírjam napkeltéig. De addig is imádkozok:
„Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra…/ Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem…”
(J. A, perszehogy, mi más?)
Vélemény, hozzászólás?