NER, gyászmunka, rémület

Egészen közönségesen meg vagyok rémülve. A megrémülés állapotában ingok, mert a csendes rezignáció jeleit fedezem fel magamon, amikor ezt olvasom szerte mindenhol: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”

És a Nemzeti Választási Bizottság a kérdést hitelesítette. Tudtuk ezt, persze, hogy tudtuk előre annak ellenére, hogy ezt az érdeklődést voltaképp jogszerűen föl sem lehetne tenni az embereknek. De mint az a NER rendszerében már közkeletű, ez nem igazán érdekel senkit, legfőképpen a ganajvidék élharcosait, mint amilyen ez a Rogán nevű organizmus is például.

Ő arról beszélt, hogy már szeptemberben vagy október elején megtarthatják a népszavazást, addig pedig a kormány tájékoztatni akarja az embereket, hogy minél többen tudjanak dönteni. Szerinte „nem is a részvétel a legfontosabb, hanem az, hogy a magyar emberek hogyan fognak erről a kérdésről dönteni”. És ez megint csak a szögkibújás esete a zsákból.

rongybábKitetszik, hogy az egyetlen lényeges dolog a tatam püfölése, a harci kürtök fújása, amely zajok elfödik a mocskot. Jól tudjuk ezt, már ragozni sem érdemes. És ez a lehorgadó lélekállapot az, ami rosszkedvem tavaszát okozza. Olyan régóta ütöm már ezeket, olyan kitartóan szidom az anyjukat, és mesélem el naponta a ganajodásokat, hogy az elfáradás jeleit vélem fölfedezni magamon.

Ez igazi sziszifuszi munka, ami mindig újrakezdődik, és soha nincsen vége. Meg eredménye sem, úgy tűnik. Ezért és így horgadtak le a telefonnal világítók, a kockás ingesek, a fekete ruhások, az esernyősök meg mindenki, aki az eltelt évek alatt ordításra adta a fejét. Az embert elönti a forradalmi hevület, aztán szertenéz a hazában, és látja, hogy semmi sem változik, mert ezek és fullajtárjaik tényleg ott vannak miden kilométerkőnél.

Beásták magukat a bőrünk alá, de bevették magukat az államszervezet minden zugába is, a legkisebb hivatalba, és a legutolsó pedellus is ők maguk. Az ellenállás kis szigetei pedig – itt magamat vizsgálom – rogyadoznak. Fölfedeztem a lelkemben a gyászmunka fázisainak alakulását. Ezek közkeletűen a következők: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás.

Ahogyan vizslatom bozontos öreg szívemet, úgy látom, hogy erősen közelít a depresszió üdvtelen állapotához. Még nincsen egészen ott, de már majdnem. Még rugdosok, ezt bizonyítja ez a dolgozat is. S mivelhogy tudom, az elfogadás szintjére sohasem leszek képes eljutni, nem tudom, mi következhet még és ezután. Segítsetek tehát nekem proletárok, hogy kibírjam napkeltéig. De addig is imádkozok:

„Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra…/ Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem…”
(J. A, perszehogy, mi más?)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum