Minden kiderült. Hogy mért vagyok én annyira veszettül nyomorult Mária országában, meg hogy mért érzem magam olyannak, mint aki csak idecsöppent valahogyan Viktorföldjére, de nem igazán látják szívesen. Bár vannak így még kábé nyolcmilliónyian, az én helyzetem azonban teljesen egyedi, orvosi eset, mondhatni. Nyomoronc őseim migráncsok lehettek, akik valamikor az idők kezdetén még nem motorcsónakkal, és nem csempészek által, de fatutajon érkeztek ide, és vártak riadtan.
Hogy nem érted én nyájasom? Magam is nehezen ocsúdok most, hogy lebuktam, akárha a Balázs showban rántották volna le rólam a leplet, legalább annyira csupasz vagyok, és most mindent meg is magyarázok, de azonnal. Elképesztő egy képződmény ez az internet. Kinyitja a nagyvilágot, a jelent, a múltat, valamint – ha nem vigyázunk – a jövőt is. Találtam egy lapot rajta, ami olyat tud, hogy kettéáll a füle tőle a delikvensnek.
Annyit kell tenni vele, hogy a manus beírja a becses vezetéknevét, entert nyom, és ő legott megmutatja, mennyien, és hol senyvednek szerte a Föld kerekén ezzel a betűsorral, ami ők maguk volnának. Én magam tegnap tapasztaltam meg a csodát. Remegő ujjakkal, mint aki tilosban matat, a megfelelő rubrikába plajbászoltam a megfejtésre váró betűsort, ami így mutat: komondi. Ne tudd meg, én nyájasom, mit dobott a gép, ezért persze, hogy elmesélem, csak figyelj!
Magyarországon – állítólag – 229-en élnek ettől a névtől sújtva, a nagyságos USA földjén 2, Kenyában 2, a Cseh Köztársaságban meg 1 ilyen mókus akad. Ámde, és pláne, 6870-en virulnak komondiként na, hol? Burkina Fasoban vazze! Köpök, nyelek, de nem tudok. Innentől más a világ, semmissé válnak a családi legendáriumok is, amelyek arról szóltak, hogy a gyökerek a Kamond nevű településre utalnak nem messze, Veszprém megyébe, ugye. És itt lett volna valami gróf az ük-ük – mintha Hans Castorp volnánk, de ez most lényegtelen -, aki valamely őrült kártyapartin veszítette volna el a családi birtokot.
És semmisé válik az a mese is, ami pedig igaz, hogy atyai dédapám még kamondi lett volna, ám a nagyapámat elanyakönyvezték úgymond, így lettünk mi ilyen félsódéros, sehová nem tartozó komondiak. Mindez, mint valami rossz kártyavár omlott össze az internet szörnyű súlya alatt a tegnapi zord felismerésben, és mégis jól van ez így. Az emberiség bölcsője Afrika, és most kiderült, hogy a komondiaké is. És még jobb, mert büszkeséggel töltheti el nyamvadt szívemet, hogy közelebbről meg épp Burkina Faso eredésem helye. Ez ugyanis moré és dioula nyelveken azt jelenti: becsületes emberek országa.
Hogy ez így napvilágra került, hogy csak szórvány vagyok Európában, rokonságom pedig a Volta folyó, és nem a Gyöngyös partján éldegél, magyarázatot ad sok mindenre. Hogy mért üvöltetek oly szívesen – mindenki agyára menve – a zenegépből épp Rokia Traorét, vagy Boubacar Traorét mondjuk, vagy andalodok Cesaria Evorára alkalmasint. Hát a lelkem legmélyét bizsergetik ezek a hangok, és nem a verbunkostól ájulok el, hanem a kongától, és az is világossá vált egy csapásra, hogy miért gyökerezett földbe a lábam, amikor a Ramblas-on egy alak erősen fújta a didgeridoot, amely kellék ugyan ausztrál, de kicsire nem adunk, mert amikor hallottam, akkor éreztem úgy, hogy megérkeztem végre. Hazaáruló mocsok vagyok, mint kiderült, egy fehér bőrű rabszolga. És tényleg.
Vélemény, hozzászólás?