Ki töri el a kristálypoharat?

Emlékezünk még Pokorni bácsira? Aki jegeset lehelt. Ha nem, az se nagy baj, föloldódott ugyanis ő a fidesz savas kádjában, vagy szublimálódott, ki tudja. Utolsó emlékeim szerint valami kerület élén menetel, de ez sem egészen biztos. Nagy úr a feledés.

Viszont, valamikor az idők kezdetén, amikor volt neki szava, mondanivalója, és még mikrofonhoz is engedték, mint manapság a németszilárdot – érezzük, ugye a nívó alakulását -, szóval, amikor még beszélhetett a hideget fúvó, volt neki egyetlen érdekes mondata.

14630_colosseum-3Arról ábrándozott igen meggondolatlanul, hogy a kétharmad birtokában milyen nagy felelősség szakadt a nyakukba, amely abban is megnyilvánul, hogy aki ezentúl közülük lop, annak a karját le kell vágni. Csoda, hogy kitették a brancsból? Egyáltalán nem, hogyan nézne már ki a frakció, amely csupa félkarú emberből állna? Már csak esztétikai meggondolásokból is.

Néró, a szépemlékű ’lómai császál azonban nem lacafaszázott, meghallotta valahogyan Pokorni szavát, és akit lopáson ért, annak tényleg levágatta a karját, azt a nyakába akasztotta, és a delikvensnek így kellett sétálgatni az arénában sokak nagy gyönyörűségére.

Ellenben Néró közkeletűen egy barom volt magunk közt szólván, élénken szart mindenre, ami államügy. Ő volt az, aki első számú hadvezérként nem hogy nem menetelt a csapatai élén, hanem meg is vetette a katonásdit. Ebbe aztán bele is bukott, viszont mielőtt menekülvén megöngyilkolta magát, egészen jól éldegélt.

Pöngette a lantját, színházban lépett fel, fogatokat hajtott, verseket fabrikált, miegyebek. És jót tett a keresztényekkel, mert irtotta őket nagyon. Ez ellentmondás ugyan, és mégis igaz. Leégett ugyanis ’Lóma, akárha a Reichstag egy másik ökör idején, s mivel akkoriban – csuda, hogyan, de – nem voltak kommunisták, ezért Néró a keresztényekben lelte meg az ő Van der Lübbéit.

És mit tett a jóember a keresztényekkel? Na, mit? Szurokba forgatta őket, és meggyújtotta, majd fényüknél vacsorált a Vatikán dombon. E szépemlékű helyen áll ma a Szent Péter bazilika, ahol a mai keresztesek szoktak gyülekezni. A ‘lómaiak viszont, látván, hogy a keresztények mit ki nem állnak a hitükért, elgondolkoztak nagyon.

orbánAzt mondták magukban: valami lehet ebben az új divatban, ha ezek a jóemberek még az élő fáklya szerepét is hajlandóak eljátszani érte, és özönlöttek a szektába. Így történt, hogy Néró bácsi akaratlan a keresztények toborzójává vált, s ugyan állami támogatást nem adott, mégis megerősítette a cirkuszt, amely ma is virul. A mostaniak azonban nem fáklyák, inkább hörcsögök, de nagyon elkalandoztam.

’Lóma abban az időben maga volt a fertő. A hedonizmus melegágya, és igazat kell adnunk Spenglernek, aki szerint a görögök voltak a kultúra, ’Lóma ellenben a civilizációs szakasz, amely ennek megfelelően szükségszerűen volt bukásra ítélve, addig azonban még történt egy és más. Nérótól visszafelé haladva a császárságban szép kis alakokat találunk a trónuson.

Például Caligulát, akit elítélni nem tudunk, mert nemes egyszerűséggel volt idióta a szó legszorosabb értelmében, ellenben gyilkolászni és kefélni azt nagyon szeretett, a legendárium szerint még a jó édesanyjával is. Hogy ennyire megszállott lett, azt Tiberiusnak köszönhette, a perverz állatnak, aki pedig Caligulát toszogatta zsenge ifjúkorában.

Vagy vegyük épp Claudiust, városom alapítóját, aki szerette ugyan az államügyeket, ellenben dadogós, fogyatékos alkoholista volt. Savaria, ahol most éppen ülök, meg úgy jött létre általa, hogy gondolkozott. Épp egész Európa, Afrika északi csücske, Britannia is a meghódítás állapotában leledzett, a katonák egy része ezért teherré vált.

Valamit kell kezdeni ezzel a békével: vélekedett Claudius, és a légiósok egy részét iderakta a Gyöngyös partjára, hogy csináljanak, amit akarnak. Szombathely meg kétezer év teltével erre olyan rohadt büszke, de megint elkalandoztam.

pohárUgorgyunk! Pörgetve visszafelé az idők kerekét eljutunk az első, és a jelek szerint egyetlen normális ’lómai császárhoz, Augustushoz, akiben még pislákolt valami abból, amit manapság erkölcsnek nevezünk fennkölten. Vagy józanságnak, vagy hívjuk, aminek akarjuk.

Egyszer Augustus vendégségben járt egy patrícius cimborájánál, aki olyan lehetett, mint ma Mészáros. Esetleg Habony, vagy a kettő elegye. Szóval rohadtul gazdag volt, és bunkó. Abban az időben volt újdonság a kristálypohár, eszméletlen mennyiségű sesterciusba került darabja, de ez a ’lómai Mészáros ebben szolgálta föl a piát, mert mér ne.

Aztán megtörtént a baj. Az egyik rabszolga eltört egy ilyen kincset, amitől a ’lómai Mészáros igen nagy haragra gerjedt. Dühét csillapítandó egy megoldás mutatkozott, amely divatban volt. A zabálóhely mellett volt egy tavacska, ahol halakat tartottak, akiket megettek ezek a mészárosok.

Viszont ezeket a halakat meg vétkes rabszolgákkal etették, és ez nem igazán komilfó, ha igazán belegondolunk. Ez várt volna hősünkre is, aki poharat tört, Augustusnak azonban hirtelen tele lett a töke ezzel az egésszel. Leállította a ’lómai Mészáros dühét, és saját fenséges kezével, egyesével vagdosta földhöz a kincset érő kristályokat, jelezve: nem igazán tűri a rongyrázást.

Na, most: ami miatt ezt az egészet itt előadtam, az nem egyéb, mint, hogy a szöveg végén föltehessem a költői kérdést: van-e nekünk kétezer év múltán Augustusunk? Sőt, tovább megyek, volt-e valaha egyáltalán? Ezen gondolkozzatok kedves gyerekek, a következő órán ezt beszéljük meg. Ave Orban!

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!